Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2013, június 3. kedd, Tokió – Csak egy munkanap kezdete

 
Június első hetében máris olyan meleg volt, mintha csak augusztust írnánk. A nap fénye már reggel fél hétkor is a harmadik emeleti lakás keletre néző ablakát ostromolta, s nem törődve a világos, és kifejezetten stílusos függönnyel, egyenest a lakás tulajdonosának arcát célozta meg. A lakás tulajdonosa (kinek arca már most is, nyár elején szép, napbarnított volt) azonban nem díjazta ezt, s ezt szőke szemöldökének rándulása jelezte a külvilág felé. A férfi (a hímnemű egyed már nem volt fiúnak nevezhető) nagyon nem szeretett korán kelni, s minden lehetőséget megragadott, hogy ezt a lehető legkésőbbre halassza. Általános iskolás évei alatt rendszeresen elkésett az első óráról, és emiatt többször is figyelmeztették. Pedig ő csak aludni akart! Középiskolás évein egyszer sem késett, ám ez is csak élő ébresztőórájának volt köszönhető. A srác barátja minden reggel tett egy kis kitérőt, és bekopogott, hogy ne késsen el. A férfi már születése óta (na, jó, igazából nem azóta) ebben a kis, harmadik emeleti lakásban élt, mely nem volt éppen tágas, de egy ember kényelmesen elfért benne, vendégeket meg úgyse fogad. Konyha, fürdőszoba és egy szoba, mely egyben nappali és háló is, hajópadlóval, szőnyeg nélkül. Igaz, talán a lakás sem lenne rendezett (-nek mondható), ha a tulajnak nem lenne „kis” segítse, melyet takarítóbrigádnak neveznek.
A srác kinyitotta szemeit, de azonnal be is csukta, hála a nagy mennyiségű és elképesztően erős napfénynek. Mikor megint kinyitotta a szemeit, és végképp felébredt (tett pár hiábavaló próbát azért, hogy még egy kicsit pihenhessen, ám már telefonja ébresztője is jelezte, hogy nincs apelláta, fel kell kelni!). A kék (különleges színű, mint a tenger egy késő őszi napon, melyen még a nyári nap sugarai csillannak meg) szemek fókuszáltak, s egy pillanaton belül elhallgatott a sipákoló mobil.
Uzumaki Naruto felébredt. A srác 23 éves volt, biológus, a legjobbak közül… és legfőképpen nem akart dolgozni menni. Miért is akart volna papírok fölött görnyedni, mikor ilyen szép az idő? Egyszerűen csak be akart ülni a kocsijába, rákanyarodni az autópályára, majd egészen a tengerpartig vezetni! Minden vágya ez volt, de az az átkozott kötelességtudata nem engedte, hogy beteget jelentsen, így hát elhatározta, hogy márpedig ő felkel.
És megtette. Lerántotta magáról a világoskék takarót, és a konyha felé vette az irányt, ahol első dolga volt egy nagy pohár narancslével indítani a napot. Már kisgyerekkora óta narancslével kezdte a reggelt, és ahogy az édes, rostos italt szomjasan kortyolta, elgondolkodott. Nem értette azokat az embereket, akik a reggeljüket, napjukat egy csésze keserű, forró, fekete színű kávéval képesek indítani. Biztos volt abban, hogy aki kávézik, az minimum mazochista, de legalábbis élvezi a rossz dolgokat.
Miután elpusztította a narancslevet, a fürdő felé vette az irányt. A kék mozaikcsempével kirakott helyiség-ben elfért egy zuhanykabin, és volt egy mosdókagyló, meg egy illemhely is. Mivel tükör nem tartozott az alapfelszereléshez, Naruto tükörcsempével oldotta meg a tér tágasságának növelését. A foncsorozott üvegbe nézve megnézte az arca két oldalán végigfutó hegeket: mindkét orcáján három-három fehér sebhely éktelenkedett. Mintha valami megvágta volna, de sosem tudta meg, hogy mi történt, hogy miért ilyen az arca. Nem zavarta túlságosan, sőt, egyáltalán nem: büszke volt rá. Ez a sajátja volt, teljes egészében.
A srác megnyitotta a csapot, és kellemes melegre állította a vizet. Élvezte, ahogy a vízcseppek lefolynak, kissé csiklandozva bőrét. Nyomott tenyerébe egy kis narancsos tusfürdőt. Ezt még munkatársától kapta, nem is olyan rég, amikor a lány egy egész csapatot vesztegetett meg, csakhogy kitakarítsanak, és rendbe tegyék Naruto kissé szemetes lakását. Szóval, Naruto megfürdött, és elhatározta, hogy felöltözik. Nem volt sokféle ruhája, inkább laza darabok, ezúttal egy kockás flanelinget vett fel egy háromnegyedes farmerrel. Belebújt Adidas tornacipőjébe, zsebre vágta tárcáját, mobilját, és már éppen kilépett volna kis lakása ajtaján, amikor…
A reggel csendjét zaj rázta meg… mint egy… mennydörgés? Vagy, várjunk csak! Hisz ragyogó napsütés van, és sehol egy felhő… á, már értem, honnan jön a zaj. Ez csak Naruto gyomra, mely elég követelőző és szeszélyes természetű, ráadásul gazdája üresen akarta elvinni dolgozni. Ezt igazán nem tolerálta, így egy mordulással jelezte, hogy Narutonak ennie kell, mégpedig hamar! A srác visszaugrott kis konyhájába, és már vette is ki reggelijét a konyhaszekrényből, amikor kék tekintete a falon ketyegő órára tévedt. Öt perce van beérni a munkahelyére. Ha eszik, akkor elkésik, és azt megbánja. Ha nem eszik, nem késik el, de nem lesz jó napja, legalábbis ebédszünetig. Végül felmarkolta reggelijét, és eldöntötte, hogy az autójában elfogyasztja. Bezárt, majd levágtázott az utcára. A bérház mellett lévő épületben ugyanis egy parkolóház épült nem is oly rég, s a közelben lakóknak ez volt a legjobb hely autóik tárolására. Bár a közbiztonság nagy volt, nem szívesen hagyták az utcán járműveiket az emberek.
Naruto mindig ugyanott parkolt Toyotájával, a kiengedő sorompótól visszafelé számított harmadik helyen. Azért választotta ezt a helyet, mert itt kevesen állnak, hamar kiér, és nagyon közel van a lakáshoz is. Tehát Naruto nagy sebességgel bevágódott ezüstszínű autójába, és elfordította a kocsi kulcsot. Semmi. Megint. Semmi. Egy pillanatig megfordult a fejében a kormányzár, de azt el is vetette. A negyedik próbálkozás után feladta. Fejét a kormánykeréknek döntötte, majd megnyugtatta magát. Igen, elkésett. Igen, beszélnie kell a főnökkel. Igen, háromszor annyi lesz a papírmunka, mint eddig. Remek. De legalább a ramenjét megeheti!
Naruto kiszállt a kocsijából, és megjegyezte, hogy fel kell hívnia az autószerelőt. Akivel még életében nem volt dolga, mert még nem kellett szerelőt hívni kocsijához. A szőke srác kényelmes tempóban sétált be nem mellesleg háromsaroknyira lévő munkahelyére, mely egy földszinti iroda volt… Narutonak inkább börtön, vagy egy kínzókamra. S mégis, amint odaért, lenyomta a csinos üvegajtó kilincsét, és belépett a pokol kapuján. Illetve, még csak az előszobában járt… az igazi nagy ajtó még odébb van.
A srác végignézett az irodán, és mit tapasztalt? Csak az ő asztalán tornyosul a papírhalom, mindenki más (összesen négyen voltak alkalmazva) jelentősen kevesebb munkával büszkélkedhetett. Naruto fáradtan és éhesen vágódott le székébe. Végigfuttatta szemét az előtte tornyosuló problémán, majd felsóhajtott.
- Neked is jó reggelt, Naruto – szólt a csapat egyetlen női tagja… ő viszont nem akármilyen volt. Haruno Sakura egyidős volt Narutoval. A lány nem volt túl magas, vékony volt, egészen törékenynek látszott. Szeme különlegesen zöld, s félhosszú, vállára omló haja rózsaszín színben pompázott. Nem festette, természetesen volt ilyen színű. A lányt persze régen eléggé csúfolták, de Naruto már általános iskolás kora óta szerelmes volt belé, és ez az állapot körülbelül középiskoláig tartott. Barátok lettek, bár a lány kétségkívül hirtelenharagú volt egy kicsit, ezt Naruto első kézből tapasztalhatta meg. Sakura ezen a szép napon fehér csőfarmert (nyugodtan felvehetett ilyet), halványrózsaszín inget viselt, könnyű, nyári kabátja a fogasra volt felakasztva. Fülében két csinos, rózsaszín kő függött, ám nem volt kifestve.
- Jobb reggelt, mint az enyém, Sakura-chan! – nézett el Naruto a papírhalom felett, a szemben lévő asztalra, mely lányé volt.
- Késtél, Usuratonkachi – hangzott a megállapítás a Sakura melletti asztaltól. A srác neve Uchiha Sasuke volt, és ő szintén gyerekkora óta ismerte Narutot. Naruto a barátjának tartotta őt, Sasuke viszont senkit sem tartott a barátjának. Nem volt rá szüksége, hiszen mindig, mindent megkapott. Sasuke szinte tökéletes volt: hófehér bőr, ébenfekete, rövid, hátul tökéletesre beállított haj, sötét, bölcs szemek. Minden lány megfordult utána, és volt már precedens, hogy fiúk érdeklősét is felkeltette. Ezen a napon is ugyanúgy fekete ruhát viselt, mint mindig.
- Azt hiszed, nem tudom, Teme? – kérdezte a nyilvánvalót Naruto. Gyakran illették egymást becenevek-kel, már óvodáskoruktól fogva.
- Ch, Dobe – nézett le Sasuke az előtte fekvő papírra, és beletemetkezett a munkába.
Naruto már várta a kérdést: „Mi történt? Minden rendben?”, ám nem kapta meg. Fejét a sajátja mellett lévő asztal felé fordította, s konstatálta, hogy az üres. Mármint, hogy kitöltendő papír az van rajta, de az a személy, akinek ez lenne a feladata, sehol…
Naruto levegője bennrekedt. Újra és újra végignézett az asztalon, majd a fogas felé fordult. Csak Sakura kabátja volt felakasztva. Naruto elgondolkodott. Hol lehet? Soha nem késik. Mi van vele? Ajj, hol a fenében van már? Elméje kérdéseiből Sasuke hangja hozta vissza:
- Oi, Dobe… miért késtél? – kérdezte. Sakura kicsit meglepődött. Régóta ismeri a feketehajút, de soha nem vélt felfedezni hangjában ilyen érdeklődést.
- Tudod, Sasuke, a kocsim soha nem romlik el, kivéve, ha használni akarom. – rendezte el iratait az asztalon, majd levette a legfelsőt, hogy végre valahára nekiessen a munkának. Elolvasta az első monda-tot: „ A Kongó-medencében végzett kutatási project eredménye a lesula majom, melyről a Lukuru Ala-pítvány szakembere, Dr. John Hart tart beszámolót…” Naruto itt hagyott fel az olvasással. Mindent tu-dott erről a kis majomról, mely az óvilág majmainak cerkófcsoportjához tartozik, a Kongó-medence belső területein körülbelül 17 négyzetkilométer elterjedésének területe, ám a bozóthús tevékenységgel szemben védtelen. Ő látta meg először, amikor a Kongó-medencébe küldték konferenciára, illetve, hogy előadást tartson a majmokról. Épp idegenvezetőjével sétált ki a konferencia épületéből, amikor egyszerűen megtámadta a kis majom. Épp a garnélás instant ramenre pályázott a kis vadállat, mikor a srác szakszerűen és gyorsan nyakon csípte, és elvitte megvizsgáltatni. Kiderült, hogy ez bizony egy új faj, erre most mi történik? Egy ismeretlen ember learatja az ő babérjait. A papírt félrerakta, és nekilátott a következőnek. Közben igyekezett beszélgetni, hogy ne teljen olyan unalmasan a munka:
- Sakura-chan, mondd csak, nem érsz rá valamelyik délután? – érdeklődött, s vetett egy gyors pillantást a lányra, aki szokás szerint tolla végét rágcsálta olvasás közben. A rózsaszín fej felemelkedett.
- Holnap délután nekem jó lenne – nézett Narutora, aki elmosolyodott, majd Sasuke felé fordult.
- Sasuke, mi a programod holnap délután? – a srác a legkisebb fejmozdulat nélkül emelte fel tekintetét.
- Mit tervezel? – Naruto csak vállat vont a kérdésre.
- Hát… gondoltam, átjöhetnétek hozzám, és segítenétek… öhm… vacsorát főzni! – vigyorgott. Sakura mosolyogva válaszolt:
- Persze, ott leszek! – ám Sasuke csak felvonta a szemöldökét.
- Soha nem főzöl, mert van ramened. Rá akarod venni Sakurát, hogy főzzön rád, nemde?
- Én is segítenék, és nagyon örülök, hogy még mindig ilyen sok jót feltételezel az emberekről, Hebi – shōnen – vigyorgott Naruto Sasuke becenevén, amit még ő maga aggatott rá, amikor Dr. Uchiha Sasuke lett, és megkapta a kígyók királya nevet. Naruto persze igyekezett ezt kifigurázni, úgy, ahogy csak tudja, így kapott Sasuke különböző neveket: Hebi- shōnen, Hebi- kun, Snake-boy, Sukoshi hebi. Persze, erre Sasuke is visszavágott… Rivalizálásuk már elég régóta tartott, körülbelül első találkozásuk óta, mikor Sasuke elszedte Naruto elől a… de ez most nem ide tartozik.
- Ch… dobe – jelentette ki a srác, majd visszafordult, hogy ellenőrizze a viperafélékről írottakat, javítsa az esetleges hibákat.
Az Uchiha Corporationnek nagyon sokat köszönhetett az ország. Az egész kis csapat, na meg a többiek, akik a másik műszakban dolgoztak, mindannyian az ország fejlődését tartották szem előtt, biológiai szempontból. Japán sokat köszönhet nekik, hiszen remek biológusok, akik új fajokat fedeznek fel, vagy éppen kihalóban lévő fajokat mentenek meg, védik a természetet, harcolnak az orvvadászok ellen, küzdenek az esőerdők védelméért, a tengerekért, az édesvizek megóvásáért. A vállalat két műszakban foglalkoztat négy-négy kiváló biológust, a vállalat pedig a Biológiai Központnak felelős. A vállalat viszont nem működne vezető nélkül. Egy olyan vezető nélkül, aki mindig, mindenről tud, ami a kis alkalmazottaival történik. És ennek a vezetőnek a kedves titkára épp az előszoba ajtajában állt.
- Naruto… gyere be, kérlek! – szólította fel a szőkét az ajtóban álló férfi. Deidara hosszú, szőke haját hátul fogta össze, s egyszerű inget viselt, fekete farmerrel. Ő volt a Titkár. Az ördög titkára, merthogy a főnök, akihez Naruto a pokol kapuját átlépve készült, ő… maga volt az Sátán. Naruto nyelt egyet, majd felká-szálódott a székéből, és elindult. Megtett egy lépést, még egyet és még egyet, s el is ért az irodába. Pon-tosabban… az irodába vezető lépcsőhöz, melyen Deidara feltessékelte. Amint felért a legmagasabb szintre, szinte félt kinyitni az ajtót. Deidara látva tétovázását, készségesen kinyitotta előtte a pokol kapuját.
Naruto belépett a stílusos irodába, és elgondolkozott az életén. Az iroda tökéletes volt. Az ajtóval szemben üvegfal, előtte bőr forgószék, fekete íróasztal, és azon rendezett papírok, számítógép. A fehér falakon kevés kép, ám a szoba stílusossága nem tudta elnyomni azt a sötét aurát, amely az irodaszékben ülő személyből áradt.
Uchiha Itachi tökéletes vezető, tökéletes férfi, és tökéletes Uchiha volt. Ezen a forró napon is hajszálcsíkos öltönyt viselt, és a legádázabb fakitermelőket győzte meg arról, hogy hagyják abba az esőerdő tilolását. Itachi magas volt, hosszú, fekete haja tarkóján összekötve. Letaglózóan jóképű volt: arca keskeny, de karakteres, szénfekete szemei hidegen csillogtak, arcát két vágás díszítette. Nem roncsolta az összhatást, sőt: csak még figyelemfelkeltőbb lett az arca. És volt egy különleges tulajdonsága: mindenki félt tőle. Úgy tudott kiabálni, hogy fel sem emelte a hangját.
- Naruto-kun, milyen rég találkoztunk! – nézett a srácra, aki ettől kis híján a plafonon volt.
- Itachi… hogyhogy kerestél? – nyelt egy nagyot a fiú, s leküzdte a torkán kikívánkozó sikolyt. Amint egy szobába kerül Itachival, elfogja egy különös érzés, hogy nincs biztonságban. Jelenleg az állását féltette.
- Tudod, Naruto-kun, ma reggel, amikor felkeltem… - kezdte Itachi lassan, tagoltan, s a szőke eddig bírta idegekkel.
- Nem fordul elő soha többé, Itachi, el sem tudod képzelni, mennyire sajnálom, de a kocsim nem indult el, és elaludtam, és – Narutonak levegőt kellett vennie, és Itachi ezt kihasználta.
- Ugyan, Naruto-chan, nem kell aggódnod emiatt. Mivel nagyon ügyesen végzed a munkádat, ettől kivételesen eltekintek. Visszatérve: ma reggel egy üzenet várt az asztalomon. És tudod, miről szólt? – kérdezte a lehetetlent. Honnan is tudhatná Naruto, hogy mi van kora reggel a Sátán asztalán?
- Nem – adta meg a választ a szőke, és egy kicsit megrémült.
- Rólad. És a kis csapatodról. És egy küldetésről. Eléggé felcsigáztalak? – villant meg Itachi szeme egy kicsit, ám ez éppen elég volt ahhoz, hogy Naruto az íróasztalra támaszkodva hajoljon át azon, szinte fanatikusan csillogó szemekkel a sátán arcába.
- Az nem kifejezés! – vigyorodott el, és örömmel konstatálta, hogy Itachi arcán egy kis érzelmet vélt felfedezni. – Miről is lenne szó?
- Nos, ezt nem tudom – jelentette ki a férfi, és keresztbe tette hosszú lábait. Naruto lefagyott. Az ő sátáni főnöke, Uchiha Itachi nem tudja, hogy mi a küldetés lényege. Közeleg a világvége.
- De… te vagy Uchiha Itachi, maga a Sá… illetve, te mindig, mindenről hamarabb tudsz, mint… mint maga a császár, na! – esett le a srác álla. Itachi csak lehunyta szemeit, s mikor kinyitotta, különleges, vöröses fényt látott benne a szőke veszélyvadász.
- Naruto-kun, néha szinte elfelejtem, miért is vettelek fel. Azért nem tudom, hogy miről van szó, mert ez a te saját kis küldetésed lesz, ahol te vezeted a csapatot. Te vagy a főnök, és rajtad múlik minden, ez felelősség is, bár le kell szögeznem, nem tudom, miről van szó. Előbb igent kell mondanod Senju Tsunade ajánlatára.
Narutonál kiakadt a sebességmérő. Lenullázódott a kilométeróra, fatal error, kékhalál. Minden lehetséges és lehetetlen szívprobléma lejátszódott agyában. Egy pillanatig nem jött ki hang a torkán a meglepetéstől, és az örömtől, aztán…
- Senju Tsunade, a Biológiai Központ vezetője, a legeslegkiválóbb biológus, aki annyi mindent felfedezett a puhatestűekkel kapcsolatban, és az Állatvilág határai című biológiai alapirodalom szerzője? – ordította olyan hangerővel, hogy Itachi, ha nem lett volna Uchiha, leszédült volna a székről, ám mivel vére miatt nem tehette ezt, hát csak ült ugyanúgy, mint addig. Naruto viszont tovább lelkendezett: - Ezt el sem hiszem, és velem akar találkozni? Itachi, el sem tudom hinni, én olyan boldog vagyok! Mit mondott még? Vagy írt, vagy mit is csinált?
- Naruto-kun, nyugodj meg. Azt kérte, hogy találkozz vele, mégpedig déli tizenkettőkor. – állt fel végül Itachi. – De tudod, akármennyire is felemelő ez a dolog - kezdte, az ablakon kinézve -, a papírmunka nem vár meg. Sayonara, Naruto-kun! – küldte ki az irodából diszkréten alkalmazottját a főnök, ám mi-kor a szőkeség az ajtóba ért, még utána szólt: - És küldd be Sabaku no-t, ha betalál az ajtón! – Naruto engedelmesedve a parancsnak slisszolt el Deidara és az ő kis asztala előtt, melyen a titkári munka alap-pillérei álltak papír, laptop, telefon és nyomtató formájában. Lement a lépcsőn, és kinyitva az ajtót, visz-szajött a pokolból.
Munkatársai már várták: Sakura szinte azonnal ráugrott, és leterítette a 45 kilójával, míg Sasuke csak fel-alá sétált.
- Élsz még? Minden rendben? – vizsgálta meg Sakura alaposan Naruto arcát, s mikor úgy látta, nincs nagyobb baja, egy kicsi pofonnal jutalmazta a srácot. – Fizikailag nincs nagyobb bajod, úgy látom… Mi történt?
- Sakura-chan, el sem tudnád képzelni, mennyire vártam már a pillanatot, amikor vadmacskaként leterítesz, de… Senju Tsunade meg akar bízni egy feladattal! – szavait csend követte, majd Sasuke sze-mei elkerekedtek:
- Az a Senju Tsunade? – kérdezte, miközben közelebb lépett. Sakura csak nézett, és már nem ebben a világban járt, majd (mivel eddig Naruto csípőjén foglalt helyet) ájultan terült el, pont rá Narutora.
- Sakura-chan, jól vagy? Sakura-chan! – reagált Naruto, miközben megbizonyosodott arról, hogy a lány ki lett ütve a hír hallatán. – Sasuke, segíts! – nézett barátjára segítségkérőn a srác, és legnagyobb meglepetésére az Uchiha nem vonakodott, nem hisztériázott, hanem ment, és segített. Könnyen felemelte Sakurát, és tartotta, amíg Naruto ki nem mászik alóla, s amint ez megtörtént, Narutora nézett.
- Felébresszem? – kérdezte, s mivel Narutonak halvány segéd fogalma nem volt arról, hogy mit tervez a srác, rábólintott a dologra. Lehet, hogy ezt nem kellet volna, így utólag, de… mégis élvezte a műsort.
Sakura ernyedt testét Sasuke a sajátra fordította, így szemben álltak egymással. Sasuke elrendezte a lányt, hogy egészen szorosan magához simuljon, majd erősen rácsapott a fenekére, ezt pedig egy kis suttogással fűszerezte meg, amitől a lány hirtelen felébredt, és ezt egy hatalmas sikítással adta a világ tudtára. Narutonak eszébe jutott, hogy halkabban kéne mulatozni, mert megtörténhet a legrosszabb is, de nem tudott megszólalni a nevetéstől. Sakura arca az ébredés pillanatában, aztán a szemeiben villanó harag, hát még Sasuke elégedett feje, ahogy „lecsapott”, ez kiverte a biztosítékot a szöszinél. Az, aki abban a pillanatban elsétált volna az iroda előtt egy elég fura képnek lehetett volna tanúja: az iroda közepén egy ölelkező pár, mellettük egy röhögő harmadik, és a lány arca meglepte volna az illetőt.
Lépések a hirtelen beálló csendben. Furcsa hangok, melyektől félnek az emberek, hátborzongatóan köze-ledő koppanások. Mi ez? Egy szellem, vagy természetfölötti? Vagy esetleg egy sorozatgyilkos? Nem, emberek, ami most közeledik, sokkal rosszabb. Maga a Sátán, akinek polgári neve Uchiha Itachi.
- Naruto-kun, mi olyan mulatságos? – kérdezte az ajtófélfának támaszkodva. Majd tekintete kicsi öccse kezére vándorolt, mely alkalmazottja fenekén pihent, elég szorosan fogva azt. Sötét szemöldöke meg-mozdult, majd folytatta a beszédet: - Sakura-chan, mi történt? – érdeklődött.
- Itachi-san, én nem tudom – remegett a lány hangja.
- Értem. Otōto, lassan abbahagyhatnád Sakura-chan molesztálását. Pontosítok: vagy repülsz - keménye-dett meg a hangja a mondat végére. Mintha egy sziklatömb zuhant volna le. Hátborzongató volt. Sasuke engedelmeskedett, ám arca olyan kemény maradt, mely nyugodtan vetekedhetett volna bátyjáéval.
- Mit keresel itt? – kérdezte Sasuke.
- Nahát, már le sem jöhetek meglátogatni a kismókusokat, akik olyan aktívan végzik a munkájukat? Főleg, ha a dobhártyám is veszélybe kerül egy ekkora sikoly után? Még a szomszédban lakó néni is felébredt. – sétálgatott fel, s alá az irodában. Sasuke unottan tette fel a kérdést:
- Mégis miért olyan fontos ez? – Itachi a kis csapat felé fordult:
- Már három éve kómában van! De a lényeg, hogy Sabaku no sokat késik. És ez nem jó. Így hát, gondol-tam, megvárom itt lent. – kényelembe helyezte magát a Naruto melletti asztalon. – Mókusok, munkára! Ugye nem gond, ha felügyellek benneteket, ahogy végzitek munkátokat? Na, ugye… dolgozni. – halkult el a hangja a mondat végére, ám olyan fenyegető volt, hogy mindegyik „kisállat” nekiállt dolgozni.
Csendben végezték munkájukat, egyikük sem mert megszólalni, miközben Itachi figyelte, ahogy dol-goznak, s néha beállt kiszemelt áldozata háta mögé, és figyelte, mit tesz. Nézte Naruto macskakaparását, Sakura gyöngybetűit, és Sasuke nyomtatott, hiba nélküli írását, és nagyon büszke volt magára, hogy ilyen ügyes személyeket alkalmazott. Hiába, ő volt Uchiha Itachi, aki nem ejtett hibákat, soha, soha.
Az ajtó nagyjából fél óra múlva nyílt ki, és lépett be rajta a negyedik. Egyszerű, fekete farmert, és fehér inget viselt, amint belépett az ajtón, levette sötét pilótaszemüvegét. Sötétvörös, hosszabb haja a szélró-zsa minden irányába állt, jégkék tekintete könnyen siklott végig az irodán. Homlokán tetoválás, vörös festékkel: 愛. Mintha csak ki lett volna festve a szeme, de nem tussal volt kihúzva. Tetoválás húzódott végig szemhéján, és az alsó lágy részen. Egy profi sminkes sem készíthetett volna jobbat. Ez volt hát Sabaku no Gaara, aki leginkább a szélsőséges éghajlati övek állatvilágát tanulmányozta nagyon szívesen. Uchiha Itachi viszont nem tolerálta a késést:
- Nocsak, Sabaku no megtalálta a bejáratot! – élcelődött, majd hangszínt váltott: - Az irodámba, most. Mókuskák folytatják a munkát, nem kell hozzá szövegelni. – lépett ki az előszobából, és megvárta, míg alkalmazottja bemegy, és becsukta mögötte az ajtót.
- Most baj lesz – mondta Sakura, és hátradöntötte fejét a széken.
- Hn – reagált Sasuke, ám ő komolyan vette bátyja tanácsát, és folytatta a munkáját. Naruto azonban végre eljutott odáig, hogy felbontsa ramenjét, és már készült volna elfogyasztani, amikor Sakura hangja visszarántotta a ramenek rózsaszín világából.
- Naruto, mi történt? Mi van Tsunade asszonnyal, és egyáltalán miért is beszélt veled Itachi? – érdeklődött.
- Senju Tsunade felkereste, hogy engem akar egy küldetésre vagy mire, és még egy négyfős csapatot is kell vinnem! Vagy valami hasonló – vakarta meg tarkóját a szőke – De! A lényeg, hogy ma délben be kell érnem a BK-ba, mert találkozni fogunk! Mennyi az idő? – kérdezte. A rózsaszínhajú ránézett karórájára (melynek bőrpántja halványrózsaszín volt), majd lemondóan sóhajtott:
- Még csak fél kilenc lesz, olyan lassan telik az idő! Tényleg, Naruto, mondtál valami olyat, hogy a kocsid elromlott, vagy mi? – billentette félre fejét a lány. A kék szemekben felismerés csillant.
- Ez az! Még meg kell csináltatnom a kocsit is, tehát nekem már most el kell indulnom, és akkor…
- Ne álmodozz, Dobe. Létezik tömegközlekedés is, és Sakura nagyon nagy örömmel bevisz bárhova. Egyébként meg, Itachi nem engedné, hogy lejárasd a vállalatot, szóval nyugodtan dolgozz csak tovább. – olvasta tovább az asztalán heverő papírokat Sasuke, miközben unottan „társalgott” munkatársaival. Sakura oldalra fordította a fejét, és már vette is a levegőt, hogy elég hangosan kioktassa a srácot sérelmeiért, és sajgó hátsó feléért, de a veszélyvadász megelőzte:
- Teme, te most inkább fogd be. Mégis miből gondolnád, hogy lejáratnám Itachit, és hogy nem tudok tömeg közlekedni? Mindössze csak nem állok barátságban a villamossal, és ilyenekkel, na! Neked sem ártana dolgozni, és igazán lecsúszhatnál Sakura-chanról is! – tette félre már kész papírjait jobb oldalára, és bal kezével egy újabb lapot emelt le a (már egyre kisebb) kupacról. Elolvasta az első mondatot, majd… - SASUKE! – ordított fel, de úgy, hogy Sakura hátragurult székével, szívéhez kapott. Említett személy pedig most aztán emberi lett: a hang hatására felpattant, mert… khm, hát, Naruto nem takaré-koskodott a hangerővel.
- Mi van már, Naruto, az ég szerelmére, mit kell ordítani? – kérdezte Sakura „kicsit” emelt hangnemben.
- Usuratonkachi… hallgatok a nevemre, nem kell kiabálni. Mit akarsz? – ült vissza a székébe.
Naruto szeme előtt a betűk ugráltak, mozogtak, újrarendeződtek, és mindig csak ugyanazt a szót adták. Már nem az éhségtől látott csak egy szót, már nem volt éhes, de a név, ami a szeme elé került, egyszerű-en letaglózta. Mennyi meglepetést tartogat neki ez a nap! Így hát Naruto nem tudott megszólalni a kép-től, ami a szeme elé került, és a mellé írt névtől. Így csak Sasukére, majd a lapra, majd az Iroda felé mutatott. Sasuke megelégelte a jelbeszédet, és odament a szőkéhez. Őt persze Sakura is követte, s amikor meglátták azt, amit a srác is, hát, még Sasuke is elcsodálkozott:
- Ez lehetetlen. Ilyen nincs. – tántorgott vissza helyére, és üveges szemmel nézett maga elé. Sakura nem nagyon értette, hogy munkatársai miért akadtak ki ennyire, így megkérdezte:
- Miért olyan nagy szám ez? – sétált vissza helyére teljesen nyugodtan. Naruto nem tudott megszólalni. Nem is kellett: Itachi és Gaara ebben a pillanatban léptek „be” az előszobába. Itachi (mivel sátáni egy főnök volt) pontosan tudta, hogy mi, avagy inkább ki okoz akkora feszültséget.
- Pontosan, Naruto-kun, de ez nem tántoríthat el bennünket feladatunktól. Vagyis, téged. Sakura-chan majd szépen bevisz a Biológiai Központba, és nagyon hangosan elkezdhetnek imádkozni, hogy ő ne előzze meg magukat, világos voltam? Sabaku no pedig teljesen nyugodtan átveheti Naruto-kun munká-jának felét. Vagy inkább két harmadát, háromnegyedét… munkára – tűnt el olyan gyorsan, ahogyan megjelent.