Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. fejezet: Az utolsó percek

 Nos, itt az első fejezet, remélem, eléggé felcsigáz, hogy folytasd az olvasást.

 

 2010. augusztus 29, 16:36, New York, Central Park
A tökéletes nyár. A hőmérséklet 36 Celsius-fok, a páratartalom alacsony. A New York-i Central Park északkeleti részén elterülő Harlem Meer tökéletes hely a futóknak, akik talán a jobb kondíció, vagy a kevesebb testsúly érdekében futnak, nem kímélve sem magukat, sem a környezetüket, az embereket, melyek ilyenkor, mikor elsprintelnek, vagy épp elkocognak, esetleg vánszorognak mellettük, rosszalló pillantásokkal, és halk szitkozódással bombázzák szerencsétlen sportolókat. Hogy miért fejtem ezt ki ilyen bőven? Mert egy ilyen idióta futó, akinek fogalma sincs arról, hogy mit tesz, egyszerűen hátulról nekem jön. Hogy képzeli? Idióta... Ch... szőke, kékszemű, a haja rövid, és az égnek áll, ide látom, hány kiló zselét használt hozzá. Nevetséges... Rám néz, végigmér, tekintete megállapodik a nyakam alatt fekvő területen, elpirul, vigyorog, majd... Uh... hát ez nevetséges. Ez az idióta, nyilván külföldi srác egyszerűen elesik a saját lábában. Furcsállóan nézek rá vöröses lencséjű napszemüvegem mögül, ő meg feltápászkodik, és vigyorogva fut tovább. Előtte persze még int egyet, 'elnézést' kér... Teljesen mindegy. A célpontomat már úgy is szem elől vesztettem. 
Öhm, ideje lenne talán bemutatkoznom, ha már így szépen kielemeztem a futók indíttatásait. A nevem Yokokaze Rakurai, japán születésű vagyok. Mondhatni világlátott gyerek vagyok... az igazi szüleimmel sosem találkoztam, a kórházból egy másik pár hozott haza... Ők lettek az én szüleim. Apát Yokokaze Kimio-nak hívták, és ügyvéd volt, míg anya Yokokaze Hikari, egy orvos volt. Kellemes volt a velük töltött idő, és mindig is örültem, hogy elmondták, miért nem hasonlítok rájuk barna hajammal és barna szememmel. Kicsi voltam, amikor elköltöztünk Tokyoból, olyan 5 éve volt... az iskola második osztályát befejeztem, és nyáron utaztunk át ide. Anya mindig is mondta, hogy egyetlen szerencsém, hogy ragadnak rám a nyelvek, mert hamar megtanultam angolul, mondjuk már az iskolában is angolra jártam... A lakásunk a kertvárosban volt, és magántanár járt hozzám, jól, és könnyen tanultam. 11 éves koromban, nyáron, felkeltem, mert nem éreztem jól magam... iszonyatosan fájt a fejem, és elmentem, hogy gyógyszert kérjek anyától. Sajnos kicsit később ébredtem fel, mint kellett volna, így már csak a betörőt láttam felettük. Az ember elmenekült, én viszont amint csak tudtam, hívtam a mentőket. Felesleges volt. Ezután, miután én is a rendőrségen kötöttem ki, bejött egy férfi... hosszú, fekete haja volt, és egészen különleges aranysárga szeme, a pupillája hosszúkás, erre emlékszem. Bejött, és hosszú várakozás után elmondta, hogy egy árvaházba fogok kerülni, mivel egyszerűen esély sincs arra, hogy nevelőszülőkhöz kerüljek. Az volt a furcsa, hogy nem tudtam, mit kéne tennem. Rá voltam szoktatva, hogyha hazajövök valahonnan, akkor beszélgetnek velem, és hogy nekem is beszélgetnem kell. Az elején, a szüleimmel mindig csak ilyen, 'Jaj, hagyjuk már' beszélgetések voltak, de idővel én kerestem a témákat. És akkor, azon a meleg nyári napon megfosztottak minden emlékemtől. Soledad-ba kerültem, ahol az árvaházi módszerek eléggé maradiak voltak, hogy is fogalmazzak... Ja... 3 hónapig bírtam, majd megszöktem. Fogalmam sem volt arról, hogy merre van az előre, így hát felpattantam az első buszra, és reméltem, hogy a kontinens belseje felé halad. Szerencsém volt, így néhány átszállás után, kevés vacsora és még kevesebb pihenés után megláttam a várost, amely soha nem alszik. Ennek már egy ideje. Azóta, mivel munkát azt nem adtak, kénytelen voltam kint éjszakázni. Egyszer, talán két éve, épp Harlem egyik sikátora előtt mentem el, így pont meg tudtam akadályozni, hogy egy nagyobb banda agyonverjen egy hozzám hasonló, de nálam fiatalabb lányt. Így találkoztam Hiaido Chihanoval. Az ő története is megér egy misét, hogy úgy fogalmazzak. Chi’ boldogan élt kiskorában, szüleivel, és 2001 szeptember 11-én éppen megérkeztek New Yorkba. A járat azonban sosem szállt le. Igen, Chi egyes egyedül maradt, ugyanis a szülei meghaltak a balesetben. A lányt árvaházba telepítették, és kifejezetten sokáig bírta… 10 évesen szökött meg. Kikerülve az utcára sokáig nem tett semmit a megélhetésért, és egyszerűen meghúzódva élt. Aztán egy banda felfigyelt rá, és kényszerítették bizonyos dolgokra. Chi viszont túl büszke volt ahhoz, hogy lealacsonyodjon olyan mélyre, mint rablás és hasonlók. Ezt a harlemi banda nem tolerálta, és ekkor libbentem be én a képbe. Megmentettem és biztonságos helyre vittem Chit, aki akkor már eléggé meg volt gyepálva.  Ápoltam, amíg fel nem épült. Nem tudom, miért maradtam mellette, az lett volna a legegyszerűbb, ha otthagyom, akkor, abban a pincében, és egyszerűen lelépek, és soha többé nem látom. De ahogy megláttam a szemében azt, hogy neki még vannak elvei és a büszkeséget, megváltoztattam a döntésem. Nem hagytam ott… végig mellette maradtam, és megvártam, amíg annyira felépül, hogy járni tudjon. Ezután a lánnyal társultunk, és így róttuk az utcákat, míg egy nagyobb ügy alkalmával bele nem futottunk Heki "Hegi" Korihana és Shado Ana duójába. A két lány csatlakozott hozzánk, talán egy éve, és így vagyunk azóta. Róluk nem sok mindent tudok, csak annyit, amennyit maguk is meséltek: Heki Korihana Kyoto-ban született, de az angyalok városába költöztek szüleivel. Ő 8 éves volt, amikor is szülei autóbaleset áldozataivá váltak: Korihanához már csak a hír és a rendőrség érkezett meg. A lány a Los Angeles-i árvaházba került, és ott élt, talán 10 hónapig, körülbelül, mert az épület rejtélyes módon tűzeset áldozatává vált. A lány így hát felszállt az első buszra, hozzám hasonlóan, de ő még járta az országot, a nagyobb városokban megállt, mint Phoenix, Arizona, és hasonlók. Néhány heti utazás után megérkezett New Yorkba, ahol szinte azonnal feltűnést keltett: hosszú, szőke haját lila csíkok gazdagítják. A lány vadászterülete East-Harlem volt, ám szemet szúrt egy nagyobb bandának, akik fenyegetésére belement egy nagyobb buliba: ki kellett rabolni egy kis boltot. A rablás azonban nem úgy sikerült, ahogy eltervezte: így történt, hogy volt egy szemtanú is, akinek aztán az életével fenyegetőzött. A szemtanú sem volt rest, fogta, és leütötte a lányt, majd a változatosság kedvéért meg is mentette. Shado Ana tehát kihozta Korihanát onnan, és ellátta a sebeit. Amikor megkérdezte a nevét, nem értette teljesen tisztán, így lett Heki-ből Hegi. Shado Ana árvaházi gyerek volt, ám öt éves korában megadatott neki az egyik legnagyobb lehetőség: nevelőszülőkhöz került. Philadelphia kertvárosában éltek, majd mikor Ana 11 volt, ismeretlen okok miatt felszállt az első buszra és a városba érkezett, amely soha nem alszik. Itt kivett egy kis lakást, és feketemunkát is kapott, erről csak annyit mondott: "Egy étterem raktárában nézegettem a gyümiket, meg a malacokat." Miután azonban az árufelügyeletért nem kapott pénzt, az utcára került. Így történt, hogy énekelni kezdett, és mivel kifejezetten tehetséges, kapott annyi pénzt, hogy volt vacsorája. Aztán, belefutott Hegibe, és innen ismerős a történet. Miután együtt "portyázunk", felfigyelt ránk Leader is. Leader nevét senki sem tudja, csak annyi az ismeretes róla, hogy van egy magánvállalkozása, de hogy mi ez, arról fogalmam sincs. Így tehát, Leader egyszer kiszúrt, és felkért "Pocketty"-nek. Magyarul zsebesek lettünk. Miután Leader meglátta, hogy mennyi cuccot szedünk össze vészesen rövid idő alatt feltűnés nélkül, alkalmazott, magyarul ad kaját, esetleg szállást és mosakodási lehetőségeket is. A ruhát is lecserélhetjük időnként, szóval elég kifizetődő. 
Most épp nekidőlök egy fa törzsének, egy a 5thet nézem, amikor megcsörren a fél tégla mobil a zsebemben, Meg sem nézve a számot dörrenek szerencsétlen hívómra:
-              Mi van? - amint meghallom a határozott baritont, kedvem lenne felugrani annak a 10 méteres fának tetejére, melynek az árnyékéban állok.
-              Mi ez a stílus? - ijedtemben csak össze-vissza hebegek-habogok, és a szavakat keresem, melyekkel kiengesztelhetem ezt a személyt.
-              Öhm.. izé... elnézést, Leader, én csak... vagyis miben lehetek szolgálatára? - hozom össze végül. Érzem, hogy elmosolyodik, és nem számítok semmi jóra, sajnos sejtem, hogy mit akar. 
-              A csapatod feladatot kap. Ötkor az irodámban vagytok. - választ sem várva csapja le. Most egy új feladatom van: összeszedni a csapatomat, melynek tagjai a Central Park négy sarkában lettek elhelyezve. Tárcsázok egy számot, majd hallgatom a csöngést. A lány 3 csengés után veszi fel és beleszól:
-              Hm? - kiadom az egyszerű parancsot:
-              Fogd a társad, és gyertek ide! - válasz nélkül hallgat el a készülék, így tárcsázom a következő számot.
-              Halihelló, na mi a mizu? - szól bele mindenkori társam a mobiljába. Valamiért ettől a stílustól a plafonon vagyok, így válaszolok neki:
-              Öt percen belül a szemem előtt vagy. - méltatlankodó morgás, majd léptek zaja, és egy gyors válasz:
-              Ajj, most mit kell idegeskedni... TAXI! - az utolsó szót már csak elmosódva hallom, így lerakom, és fejem nekidöntöm a fának. 
Az előző áldozatom meglógott, a szemét. Most viszont már nincs értelme új után nézni, a francba. Ha nem jön az az idióta futó, akkor minden olyan rendesen és tökéletesen ment volna, ahogy elterveztem. Franc bele, hogy mindig minden összejön! Leader is biztos le fogja ordítani a fejünket, hogy késünk, de Istenem, most nem tudok mit csinálni! 
Hála az égnek, a taxi, melyben Chi ül, hamar megérkezik... amint a lány meglát, idejön, és vigyorog:
-              Szia Rai! Már rég találkoztunk - szemem felakasztom ugyan, de elmosolyodom. Chi hosszú, fekete haja össze van kötve a feje tetején, és elöl egy tincs eltakarja jobb szemét. Megölelem. Nagyon rég nem volt alkalmam megölelni, noha szinte a húgom. Testvérekként élünk már egy ideje ahhoz, hogy tudjam,  valami nincs rendben vele.
-              Mi az? – kérdem csodálkozva. Miért ilyen komor? Mi baj történt?
-              Áj, csak egy idióta futó majd’ ledöntött a lábamról, és ugrott egy jó kis üzlet… - húzza el a száját. Felvonom szemöldökömet.
-              Nahát, hogy megszaporodtak az idióta futók… - elmélkedem hangosan, majd kérdő tekintetére vállat vonok. – Áha, csak egy nekem jött az előbb, és az én ügyem is ugrott – mesélem.
-              Hm, ez érdekes… de itt vannak ezek is! – bök állával az érkezők felé. Hegi egyetlen nyári ruháját viseli, és egy sarut. Hosszú haja ki van engedve, de sejtem, hogy nagyon melege van. Tudom, az én hajam is melegíti a nyakam, és különben is, már derekamig ér. Én csak egy mini farmert és egy pólót, meg szakadt edzőcipőmet viselem. Chi is megoldja a helyzetet edzőcipővel és farmerrel, meg egy ujjatlannal, míg Ana hosszúszárú gatyát visel és pólót. Hegi elmosolyodik, olyan féloldalas vigyorra húzódnak ajkai, míg Ana csak felakasztja a szemeit.
-              Hölgyek, Leader már vár – jelentem nekik, mire egy emberként  indulunk meg a 5th felé… magabiztosan surranunk át a taxik között, nem is foglalkozva az ordibáló sofőrökkel.
-              Cigit? – kérdi Hegi, és rágyújt. Úgy ugrunk rá a dobozra, mint macska az egérre.
-              Honnan szerezted? – kérdi Chi felháborodva. A lány kifújja a füstöt, és fensőbbségesen válaszol:
-              Vannak kapcsolataim – elmosolyodok.  Mind tudjuk, hogy mi a kapcsolat: Hegi leejti a táskáját, és amíg egy úriember felveszi, a hölgy kiemeli a zsebéből a dobozt.
-             Ch… - reagál Ana, és átvágunk a betondzsungelen. A Leader irodája természetesen a város egyik legmagasabb épületében van, a 24. emeleten. Oda is érünk az üvegépülethez, és bemegyünk a hatalmas öltönyös biztonsági őrök között, nem is foglalkozva a rosszalló pillantásokkal. A csikket csak bent, az előtérben nyomjuk el. Majd a lifthez érve megelőzünk egy csapat aktatáskás embert, és feltűzünk a 24.re. A lift lassan vánszorog, és a levegő elég fülledt a kis aknában. Chi mosolyog, imád liftezni, de Hegi idegesen topog. Látom az arcán, hogy azt gondolja: egy fémdobozban vagyok egy feneketlen mély aknában fellógatva. Nem jutok ki innen, így ki kell bírnom. Gyerünk, túléled.
Fel is érünk, és a lift kicsit csenget, s amint nyílik az ajtó, Hegi kivágódik. Jellemző. A folyosón, ahová érkezünk, az első ajtón bekopogunk. Konan, egy lány, aki kékre festeti a haját, és sárga kontaktlencsét hord, kosztümben jár, és van egy piercingje, ezen kívül Leader titkárnője és barátnője, ajtót nyit, és beljebb tessékel.
-       Leader már vár! – mondja, és kinyitja az iroda ajtaját. A szobában meglátjuk Leadert, háttal nekünk, épp kinéz Manhattan-re. Fehér öltönyt visel, és szürke inget, nyakkendőt nem hord. A haja nem vörös, hanem narancssárga. Szabályosan narancssárga. Ezen kívül, orrában 6 piercing, állában kettő, fülében fültágító.  Különleges kontaktlencsét hord: szürke, és koncentrikus körök vannak benne. Eléggé ijesztő, ráadásul el is mosolyodik, és mély baritonja könnyen betölti a hatalmas teret.
-       Végre hogy. Öt óra egy perc, negyven másodperc. Az eddigiekhez képest jó. De nem eléggé. Most új feladatot kaptok, hadd mutassam be Akasuna no Sasori –t – csak most veszem észre, hogy a fekete bőrkanapén egy fiatal férfi ül.  Feláll, nem épp egy magasság. A haja vörös, a szeme barna. Fekete farmert és kék inget visel. Egyszerű. 
-       Örvendek. Szabad megtudnom a hölgyek nevét? - kérdi, és hozzám fordul. Szemrebbenés nélkül hazudok. Tudom, hogy ilyenkor mit kell tenni, ugyanis nem bízhatok meg senkiben.
-       A nevem Kita – ez japánul annyit tesz, észak. Mivel négyen vagyunk, általában a négy égtáj, vagy a négy fő íz adja a nevünk alapjait. Kezet rázok vele. Semmi. Furcsa, kicsit túl jólöltözött ahhoz, hogy Leader kategóriájába tartozzon. Normálisabb anyagi körülményeket vélek felfedezni, hogy úgy mondjam. Leader ezért szörnyű: Mert egyszerűen annyi pénze van, hogy már nem tudja mire költeni, mi pedig a garázsában alszunk. Egyetlen szerencse, hogy Konan addig könyörög, amíg megengedi, hogy hetente fürödjünk és hogy legalább vacsorát kapjunk. Meg néha ruhát.  Ezért haragszom rá kifejezetten, de ugyebár megtanultam már, hogy hol a helyem. A félelem nagy úr… nem megyek vele sokra, de sakkban tart. A többi lány is bemutatkozik, mindenféle tematika nélkül, hála az égnek: Chi Kin névvel igazolja magát,  ami annyit tesz, arany. Hegi megelégszik az Amai névvel, ami édeset jelent, Ana pedig a Kami női nevet adja meg. Az ember így teljesen össze tudna zavarodni, de úgy tűnik, sejti, hogy ezek csak álnevek.
-       Nos, lenne egy személy, akivel szeretnék egy kicsit elbeszélgetni. El kéne kapni. Yakushi Kabuto. A srác hekus, és van vele egy kis dolgom.  Megbeszéltem vele, hogy este kilenckor pontban az Y elágazásnál lesz, a Harlem Meer északi részén. Elhozzátok a 5th és a 102. utca sarkára, én ott foglak várni. Érhető? – mind bólintunk. Nem akarunk feleslegesen gondot okozni, na meg értjük a dolgunkat. Az ember Leaderhez fordul, aki most nadrágzsebébe süllyeszti iPhone 4S-ét, és felnéz Manhattan gyönyörű tájairól.
-       Ti menjetek Konanhez, majd ellát! – hangzik a parancs, és már kint is vagyunk.  Elég csábító Konan lakosztálya, de leginkább a fürdőszoba, és a konyha. Na meg, hogy a lány megengedi, hogy puha székben üljünk, meg hasonló különlegességeket. Múltkor adott csokit is, bár már olyan régen nem ettem, hogy alig emlékeztem az ízére. Tehát elmenekülünk az irodából, és a 18 éves lány már a liftnél vár. Felvisz a saját lakosztályába, ami az iroda felett elterülő emeletet foglalja magába. Könnyen belakjuk: Chi elvágtázik fürdeni, Hegi kimegy cigizni az erkélyre, Ana a konyhában tevékenykedik, én magam pedig ruhát keresek. Miután találok egy használható fekete rövidnadrágot, amiben futónak tudom álcázni magam, és egy fekete ujjatlant, ledobom magam a kanapéra, és relaxálok. Gondolatban ideje felkészülni arra, ami ma este vár rám. Egyszerű lesz. Odamegyünk, ketten, ahogy szoktuk. Chi és én megyünk, elkapjuk, addig a lányok fedeznek hátulról. A srácot majd eltámogatjuk a hapsiig, aztán jövünk is vissza. Chi végre végez, így bevágódom a fürdőbe. Nagyon csinos, a fekete fehér mozaik csempékkel, a hatalmas tükörrel és a zuhanyfülkével. Ledobom magamról ruháimat, és hajam is kifésülöm, bár elég zsíros. Megnyitom a zuhanyt, és beállok alá, a víz kellemes, langyos. Nem szeretem, ha túl meleg, de a hideget sem. Nyomok három kilo sampont a fejemre, és mikor kiöblítem hajam, hát sokkal jobb.  A hosszú hajnak ez a nagy hátránya: ápolni kell. Mikor három samponozás és két balzsamozás után elkészülök, kimászok a zuhanyfülkéből. Kinyitom a kis ablakot, így van egy kis levegő a helyiségben. A hajam megszárítom, bár ez is háromnegyed órás procedúra, egyetlen szerencsém, hogy hajam szög egyenes. Tehát, miután fel is öltöztem, kimegyek a konyhába, és helyemre Ana jön. Mivel nem nagyon tudok mit csinálni, leheveredem a kanapéra, és élvezem, hogy a hátam nem a betonfalnak ütközik. Talán el is szundítok egy kicsit, mert arra riadok fel, hogy Hegi is végzett, ami egyet jelent az indulással. Mivel futónak vagyunk álcázva, ezért Chi és én futva tesszük meg a távot, azaz kocogva. Mikor kezd kicsit alkonyodni, végre, a kijelölt területre érkezünk, ahol meglátunk egy srácot. Tuti, hogy ő kell nekünk. A haja egészen világos, talán szőke, de lehet, hogy szürke, szemüveget visel, nadrág, és ing, de sportcipő, és egy zakó. Magyarul egy civil ruhás. Összenézek a lánnyal, és a kék szemek megvillannak. Magyarul indulunk. Kényelmesen kocogva közelítjük meg hátulról a srácot. Amikor elég közel vagyunk hozzá, Chi egyetlen mozdulattal nyakszirten vágja, ettől persze elterül a gyerek. De… hé, itt valami nagyon nincs rendben!  Velünk szemben két rendőr, a hátunk mögött és jobb oldalon is egy-egy. Magyarul… ne. Basszuskulcs, lebuktunk! Mivel a két rendőr velünk szemben fegyvert fog ránk, és feltehetően mögöttünk is… nincs más választás, mint a 5th felé menekülni, hiszen ott nincs fakabát. Illetve a 5th nyilván tele van velük. A parkba befelé nem érdemes menekülni, hiszen úgyis csak eltévednénk. Marad a hátunk mögötti terület, és összenézek Chivel. A lány is ezt következteti ki, ugyanis látom szemében, hogy egy a gondolkodásunk. Egyszerre indulunk meg, és ezúttal én ütöm le könnyen a rendőrt, és futunk. Lélekszakadtig futunk, de nem állunk meg, és tudom, hogy a nyomunkban vannak, így bevesszük magunkat Harlembe, így itt könnyen elvegyülhetünk. A körforgalmon átvágva rohanunk, de továbbra sem tudunk letérni a 5th-ről. Mert jönnek. Hála az égnek a kopók fel vannak tartóztatva, így csak rohanunk, majd beugrunk egy kis étterembe. Chi rám néz:
-       Bazd… meg… - motyogja, és alig kap levegőt. Én is köhögök kicsit.
-       Huh… bazd, most majdnem… - mondom. Hevesen bólogat, és visszamegyünk az utcára. Könnyen meglátjuk, hogy Ana és Hegi eléggé lihegve közelítenek felénk. Ana kezd beszélni, amint meglátnak:
-       Basszus, ti idióták! Ott integettünk, hogy ne… minden oké? – enyhül meg a végére, és bólogatunk. Á hirtelen meglátok egy dolgot, és az utolsó pillanatban nyomom le Chi és Hegi fejét. A golyó csak súrol hála az égnek, de a mögöttünk lévő üvegnek lőttek. Ana húzni kezdi Hegit, és pedig Chi-nek segítek. A lány erőre kap, és hála az égnek futni kezd, így rohanunk tovább, immár a civil ruhások elől. Egy hely van, ahol biztos nem találnak ránk, az pedig a Marcus Garvey parkban van… és ahhoz még kell egy kicsit futni. Át kell mennünk a 5then, de… a Madinson-ról  kivágódik három rendőr kocsi, és basszus, ezek lőnek!  Chit még sikeresen lenyomom a földre, egy golyó megint súrol. Értem. Ezek nem akarnak eltalálni!
-       Álljanak meg! Ezennel letartóztatom magukat! – közeledik egy nő, és ígéretéhez híven kattan is a bilincs a csuklónkon. Dermedten állok. Ilyen nincs!  - Jogukban áll hallgatni, minden, amit mondanak felhasználható maguk ellen a bíróságon… - na ne. Én még nem tudom ezt elhinni. Én, én, Yokokaze Rakurai lebuktam. Erőszakosan nyomnak be egy autóba elválasztva a többiektől. Hegi torkaszakadtából ordít. Ana nem hiszi el. Chi csak rondán néz a rendőrökre. Elindulnak velünk. Nyilván a legközelebbi őrsre visznek. Szótlanul ülök, és érzem ahogy a lámpák fényei megvilágítják arcomat. Miért? Hogyan? Hogy nem voltam képes megvédeni őket? Miért? Nem fogom fel. Az, amit eddig építettem fel a semmiből… megint a semmibe vész. Megállunk, és egy srác kísér be. Nem tudom hogy merre megyünk, de egyszer csak egy szobában találom magam. Egy egyszerű asztalnál ülök.  A szék kényelmetlen, a levegő jeges. Velem szemben tükör. Tudom, mire való. Bejön egy férfi. Hosszú, zsíros, fekete haja van, a szeme aranysárga, és ki van festve. A bőre fehérebb a hónál, és eléggé anti bizalomgerjesztő látványt nyújt.  Leül velem szembe.
-       Yokokaze. Milyen volt Soledad? – kérdi, mire automatikusan szorítom össze fogaimat. Nem akarok emlékezni arra a folyosóra. És főleg nem arra a szobára a végén, és arra a székre… ahogy belenézek az aranysárga szemekbe, visszakerülök oda… két évvel ezelőttre… Soledad jeges ridegségébe. Kijön egy idősebb lány, vörös haja van, és folyton furulyázik… és nagyon erős. Erősen megragad, és a hajamnál fogva rángat végig az épületen, büntetésről beszélve. A könnyeim megindulnak, mert nekem új a fájdalom érzése. Új, ahogy a hideg szemek fagyos villanása megakasztja a lélegzetem, új, ahogy a hosszú ujjak összeszorítják csuklómat, mely megadó reccsenéssel törik össze. Gyűlölöm ezt… a gyengeséget, a kiszolgáltatottságot. Megpróbálom megütni, de csak lefog. Kezemet hátraszorítja, és arcomba hajol. Vicsorog szinte, kivillannak dohánytól sárgás fogai. Elfog a hányinger. Fenyeget valamivel, de már nem is tudom, mivel. Könnyek szöknek szemembe. Röhög. Lökdösni kezd, és rávezet arra a folyosóra, aminek a végén van egy szoba. Ezt még egy lány mesélte. Aki oda bement, soha többé nem látták. Sajnos van egy sejtésem, hogy miért. Lökdös, és elérünk a folyosó végére, az ajtó elé. És a lehető legrosszabb eshetőség is megtörténik… az ajtó feltárul. Bent van egy nő… szürkére lenőtt haját összefogja, noha fiatal. Egy szék… mindenféle drótokkal, és bőr üléssel. Mosolyog, és int, hogy menjek oda. Meggyógyít, azt mondja. Hiszek neki, de már látom, ahogy a kedves mosoly átcsap őrült vigyorba. Hátrálnék, de nem tudok. Leültetnek a székbe, és a nő felkapcsol egy kapcsolót… kellemes bizsergés fut végig testemen, majd egyre erősebb és mélyebb lesz… elönt a fájdalom, és hiába próbálok szabadulni, nem tudok… testem rángatózik, és szemeim felakadnak az égető fájdalom miatt. – Nem küldelek vissza oda. – ránt vissza a kijelentés a földi világba, és szemeim elválasztom a kígyószemektől. Visszatérek a valóságba, és feldolgozom a hallottakat.
-       Hogyhogy? – bukik ki belőlem a kérdés. Az árvaház kapuja mindenki előtt nyitva áll, és elég kevesen vannak benne. Tökéletesen le lehetne passzolni engem oda, nem kerülne semmibe. Már emlékszem. Ez a rendőr volt akkor… Orochimaru… ha jól emlékszem.
-       Soledad már a múlté. Megjelent egy cikk, minek nyomán bezárták a módszerek miatt. – felnevetek. Felvonja a szemöldökét. – Talán örül valaminek? – kérdi.
-       Hát, a villamosszék után azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán nyitva volt még. – feláll és idegesen sétál.
-       Mit tudsz Yahiko-ról? – kérdi.
-       Ki az a Yahiko? – kérdem én.
-       A megbízótok. – állítja. Hogy Leader igazi neve ez lenne?
-       A megbízóm soha nem árulta el a nevét. – szögezem le, és nem beszélek.
-       Mivel fizetett?
-       Kajával. – válaszolom foghegyről.
-       Értem. És mi volt a mai feladatotok? – kérdezi. Mit tegyek? Tudja, hogy ki Leader. Ezek már mindent tudnak. Most minek hazudjak?
-       Elkapni azt a személy aki nyolckor a Harlemi elágazásnál lesz, és elvinni egy helyre.
-       És miért ütötte le az a lány a srácot?
-       Én voltam. – hazudom szemrebbenés nélkül. Megmentem Chit a kiskorúak börtönétől, mindenféleképpen. Ha kiderülne, akkor oda kerülne. És soha senkinek nem szánnám azt a sorsot, főleg nem ennek a lánynak, aki ilyen közel áll hozzám. Mentem a menthetőt. Felvonja szemöldökét.
-       Nahát… ez érdekes. – csendben ülünk. Mi lesz most velem? Megyek oda? Aztán utána az AlCatraz-ba? Vagy mi? Most komolyan. – Tudom, milyen volt Soledad. – szólal meg, és én felemelem a fejem.  – Mert én is ott nőttem fel. – tudja. Van egy ember, aki tudja, hogy min mentem keresztül, mert ő maga is tapasztalta.
-       Mennyi időm van beszélni? – kérdem egy sóhaj mellett. Leül, és a szemembe nézve válaszol.
-       30 perc. – nagy levegőt véve kezdek bele. Előtte lepörgetem, hogy mit is akarok mondani, de ömleni kezdenek a szavaim.
-       Én tiszta akartam maradni. De… ott nem tudtam. Azt ami akkor történt, el kéne rejtenem egész további életemben. – sóhajtom. – Amikor először találkoztam a székkel… akkor túléltem. És többször is alkalmazták rajtam. Egyszer besült. Majdnem meghaltam ott, és az lett volna a legjobb, ha ott távozom. 30 percig próbáltak újraéleszteni. Ami akkor történt, az változtatott meg. – nyelek egyet, és érzem a gombócot a torkomban. – Képeket láttam az életemből. De mint kívülálló. Láttam egy boldog családot, aminek a tagja akartam lenni. A kép szertefoszlott. Zuhantam. Láttam a szüleimet. Megálltam, és lebegtem. Alattam a szüleim voltak, felettem Soledad. Anyám szavai maradtak meg bennem: együtt maradunk? Tudunk repülni? Nem. Elvesztünk, és elbuktunk. A szavait nem tudom elfelejteni. Megfordultam, és visszatértem Soledadba. Harminc perc alatt egyet pislogtam csak. Onnantól akartam megváltoztatni az életemet, és egyenes háttal leélni. Akkor kezdtem el felkészülni a döntésre… Egész további életemben egyszer sem említettem, hogyan sikerült elmenekülnöm onnan.  Mikor a kórházban felébredtem, ösztönösen tudtam, mit kell tennem. Új erőre kapva rohantam, és felejtettem el mindent. Nem érdekelt többé az etika, és semmi, csak azok a szavak tartottak életben, azok adtak annyi erőt, hogy ne álljak meg soha, és meneküljek addig, amíg meg nem találom a végleges boldogságot. A menekülésem alatt elhárítottam magamról a felelősséget, és hazudtam. De ez most az igazság ideje. Anyám szavai lassan nyertek értelmet az elmémben… Együtt maradunk? Tudunk repülni? Nem. Teljesen igaza volt. Ez egyenlő volt a lehetetlennel, így túl kellett lépnem rajta, mint egy egyszerű tényként kellett felfognom a halálukat. Elvesztünk, elbuktunk. De a fontosabb, hogy utána felálltunk. Pontosan tudom, hogy folyamatosan vesztünk és tévedünk, de a lehetőségeink mindig megváltoznak. A jó és a rossz fogalma lassan egybeolvadt, és nem lettem különb egy katonánál, aki nem a civileket védi. Én soha nem voltam méltó a győztes névre… mert csak egy kitaszított voltam. Valaha őszinte, később csak egy hazug. Ez az igazság perce. Én elkeseredetten akartam védeni azokat, akik közel kerültek hozzám. De nem tudtam. A harc már régen eldőlt. Én már átkerültem a rosszak közé. És nem tudok elszakadni onnan. Sajnálom, de nem érdemlem meg még a büntetésemet sem. Bár, egy döntés most befolyásolja majd a jövőmet… - hallgatok el, és letörlöm azt a könnycseppet, ami megpróbál legördülni arcomon. Orochimaru néz maga elé. Nyilván gondolkodik. Nem tudom, most mi lesz, de annál már csak jobb lehet. Egy lépéssel közelebb az igazsághoz, és már nem félek annyira.
-        Nem foglak elrakni egyetlen árvaházba sem. Kiskorúak börtönébe sem kerülsz. – akkor hát? Itt maradok ebben a vallatóban az idők végezetéig?  - Keresek neked nevelőszülőt, Yokokaze. De csak azért, mert… nem szoktak őszinték lenni az emberek. Van egy ismerősöm, aki szóba jöhet. Beszélsz japánul?
-       Japán állampolgár vagyok. – jelentem ki. – A szüleimmel csak japánul beszéltem. Meg úgy általában is japánul beszélek. Angolt nem használom olyan sokszor. – gondolkozom hangosan. Indul kifelé, és még megszólalok: - Köszönöm. – hátrafordul, meglepetten.
-       Mit? – értetlenkedik. Elmosolyodom.
-       Hogy meghallgatott. – bólint, de még utána szólok: - És hogy hoz nekem egy pohár vizet! – becsukja az ajtót, és nem sokkal később bejön egy rendőr egy pohár vízzel. – Köszönöm! – mosolygok rá, és azonnal felhajtom. Nagyon kiszáradtam a futásban is. Kimegy. Várok. Azzal már tisztában vagyok, hogy mi történt, ugyanis biztos hogy a vörös egy civil ruhás volt. De nem bánom. Leadert nem kell félteni. Nem árt neki pár év. Konannal nem tesznek majd semmit. A lányokkal kapcsolatban pedig remélem, hogy jó sorsuk lesz. És hirtelen felindulásom van, így összeteszem a kezem. A szüleim sintoisták voltak. De én nem. Én az Úrhoz imádkozom, magamban, de hálát adok mindenért. Talán ami a legfontosabb, hogy miután befejeztem hosszú imámat, mosolygok, és kellemes érzés árad szét belsőmben. Nem zavar, hogy a felettem lévő lámpa fénye csak pislákol, és hogy hideg van. Én biztonságban vagyok ott fenn, és senki sem érinthet meg. Kellemesen lágy álomba szenderülök. Arra ébredek, hogy Orochimaru kelteget.
-       Itt van egy család, akiknél úgy tűnik, van esélyed. – elnyílnak a szemeim. – A társaiddal még beszélhetsz. – kikísér, át egy szobába, és a bilincs már nincs rajtam, ugye. Belépek a nagyobb szobába. Chi azonnal a nyakamba ugrik.
-       Végre! Már azt hittük valami baj történt! – mondja. Elmosolyodom.
-       Nincs semmi bajom, minden a legnagyobb rendben. Veletek? – nézek aggódva rájuk, de mosolyognak.
-       Találtak nekem nevelőszülőket! – meséli Chi, és elmosolyodom. – Bár a férfi rendőr… de szerintem jók. Két báty. – Hegi is mesélni kezd.
-       Nekem egy fiú két lány. De nem vészesek annyira. – Ana megrázza a fejét.
-       Egy nővér, két báty, milyen? – kérdi.
-       Hát nekem is, de még nem tudom, milyenek. Úgy tűnik, hogy útjaink most elválnak. Szóval… kösz mindent, és nagyon vigyázzatok magatokra! – ölelem meg mindegyiket. – Még találkozunk… valamikor.
-       Biztosan. – nyugtázza Ana mosollyal az arcán.
-       Megtaláljuk még egymást! – bíztat Hegi mindenkit.
-       Még megvan az esélyünk… - szól Chi, és Orochimaru bejön. Távozok. Nem sírok, mert tudom, hogy nincs miért. Jól lesznek, és én is. Megvan a lehetőség. Fáj, de… meg kell tennem a lépést. Meg kell tennem. Nincs mese. Kiérünk az előtérbe és meglepetten tapasztalom, hogy nappal van. Orochimaru után loholok, és meg is látom, hogy kik a kiszemelt áldozatok: egy nő és két fiú. A nő magas, és kifejezetten fiatalnak tűnik, noha a fiúk olyan velem egyidősek lehetnek. Hosszú, szőke haja van, amelyet tarkóján fog össze. Szeme gyönyörű lágy barna, hasonló, mint az enyém. Nagyon vékony dereka van, és nagy melle, ami miatt a rendfenntartó urak nem éppen a munkájukra figyelnek. Kedvesen mosolyog. A magasabb fiú haja hosszú, szőke. A bal szeme elé van leengedve. Ami egyébként azúrkék színben pompázik… az alacsonyabb srác haja rövid, és az égnek áll, arcán oldalt 3 csík fut… a szeme neki is kék, mint az ég. Ne… ez meglepő. Ez a gyerek futott belém a minap! Mik vannak… mondjuk azóta emberként nézek ki… odaérünk hozzájuk. Orochimaru beszélni kezd.
-       Tsunade, itt van. Mutatkozz be. – parancsol rám. elnyomok egy gúnyos mosolyt, és a nőhöz fordulok.
-       A nevem Yokokaze Rakurai. – mosolyogok.
-       Senju Tsunade vagyok. – mondja, és megszorítja a kezem. Úristen, de erős! – Ezek itt a fiaim, Naruto, és Deidara. – az alacsony megölel, amin kicsit meglepődök,de elfogadom.
-       Uzumaki Naruto vagyok! – vigyorog. Nagyon… kedvesnek tűnik. Olyan napfény az ember életében. Mintha nem tudna nem mosolyogni. A másik srác is elmosolyodik, és meg kell állapítsam, nagyon szép fogai vannak, hófehér, hibátlan fogsor.
-       Deidara. – mutatkozik be. Mosolygok. Orochimaru beszélni kezd:
-       Hát, Tsunade, el kell mondjam, hogy nagyon hálás vagyok, és üdvözlöm Jiraiyát is, persze, és Minatot is. Sok szerencsét az úton, viszlát! – kilépünk az épület elé, és Tsunade leint egy taxit. Ő ül előre, mi pedig hátra. Én szállok be utoljára, és még egyszer ránézek az épületre. És elmosolyodom. Sziasztok. Beszállok, és becsapom az ajtót. A taxi elindul a reptér felé, én pedig a zenére fülelek. Már hallottam, nem egyszer, de a címét még mindig nem tudom…
 
I haven't ever really found a place that I call home.
Igaz. Soha nem volt olyan hely, ami igazán az enyém lett volna…
 
I never stick around quite long enough to make it
Hát ja… mindig túl hamar leléptem, de voltak esetek, amikor ez így volt jó.
 
I apologize once again I'm not in love
But it's not as if I mind, that your heart ain't exactly breaking
Hm… bocsánat… kevésszer kértem valaha is.
 
It's just a thought, only a thought
Mentegetőzni viszont sosem féltem.
 
But if my life is for rent and I don't learn to buy
Well I deserve nothing more than I get
Cos nothing I have is truly mine
Igaz. Nem érdemlek semmivel sem többet, mint ami már a birtokomban van. Mert még az sem az enyém igazán.

I've always thought, that I would love to live by the sea
A tenger, amit sokszor láttam már… néha nem ígér semmit, de van, amikor mindent.
 
To travel the world alone, and live more simply
Igen… ezen már túl vagyok. Bejártam az USA körzeteit, városait… de nem volt olyan egyszerű.

I have no idea what's happened to that dream, ’couse there's really nothing left here to stop me
Elveszett sok hazugság és vér mögött, az idő miatt. De most megtehetem, hogy megvalósítom.
 
It's just a thought, only a thought
Persze, lehet, hogy nem lesz belőle semmi…

But if my life is for rent and I don't learn to buy
Well I deserve nothing more than I get
Cos nothing I have is truly mine
Megvan az esélyem egy új életre, új névvel, és akkor végre lehetne valamim… életem.
 
If my life is for rent and I don't learn to buy
Well I deserve nothing more than I get
Cos nothing I have is truly mine
Így kell döntenem. Folytatnom kell, hogy legyen valamim.
 
While my heart is a shield and I won't let it down
While I am so afraid to fail so I won't even try
Well how can I say I'm alive
Közel kell engednem magamhoz az embereket, és bíznom bennük.
 
If my life is for rent and I don't learn to buy
Well I deserve nothing more than I get
Cos nothing I have is truly mine
Akkor lesz egy életem, ami jó lehet… ahol nem kell félnem, és vigyázni, hogy életben maradjak.
 
If my life is for rent and I don't learn to buy
Well I deserve nothing more than I get
Cos nothing I have is truly mine
Még nincs semmim.
 
Cos nothing I have is truly mine
Mert mindent elvesztettem.

Cos nothing I have is truly mine
És most azon vagyok, hogy szerezzek valamit…
 
Cos nothing I have is truly mine

Majd lesz valami, ami csak az enyém lesz.

 

A folytatásban kiderül, hogy mi a család története, na meg hogy milyen a leghosszabb út, amelyet a lányok valaha is megtettek...