Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szeretni...minden áron 2

2012.05.27

 Július 28. volt, amikor Tsunade az irodájába hívott. Nem én voltam az első. Igazából, Konoha és Homok összes harcra képes shinobi-ja ott volt, genin-től jounin-ig. Shino, Hinata, Temari, Kankuro, Gaara, Naruto, Sasuke, Suigetsu, Juugo, Karin, Tenten, Sai, Neji, Kiba és Akamaru, Shikamaru, Ino, Choji, Lee, Gai, Kakashi, Kurenai, Asuma, Jiraya, Shizune, pár fiatal genin, és egy 5 fős ANBU alakulat. Tsunade végignézett rajtunk, és nagyot sóhajtva elkezdte:

-         Figyeljetek rám, shinobik! Az Akatsuki, a Szikla és a Hang megindította a háborút. Nem tehetünk mást, a nyugati frontról hajnalban kaptuk a jelentést. Nagyon erősek. Keletről a Ködrejtekiek közelednek. És nem késlekednek sokat. Új küldetést kaptok! A feladatotok: megvédeni a Tűz földjét! A lényeg, hogy eljussatok a határra, és megerősítsétek az ott lévő határokat. Kevesen vagyunk ugyan, hogy teljesen legyőzzük őket, de meg kell próbálnunk, ha mást nem legalább addig feltartani őket, ameddig a Homokból megérkeznek az ANBU alakulatok. Gaara?
-         Amint megtudtam, el is indítottam 10000 főt. Képzett ninják. 3 nap múlva elérik a nyugati határt. – hogy lehet mindig, még ilyen nagy veszélyben is ennyire rideg és tárgyilagos? Én miért nem tudom hideg fejjel elvégezni a küldetésemet? Medi-ninja vagyok! Az, amire jó vagyok, a sebesült társaim megmentése! Én kórházakba vagyok való, nem a frontra. A csapatban is, mindig Naruto és Sasuke vagy Sai harcoltak, én pedig felderítő voltam. Tsunade folytatta:
-         El kell, hogy küldjelek benneteket! Nincs több ANBU, a maradék két osztag a falut őrzi. Nem szívesen teszem. Ti vagytok a legjobbak, akik valaha is Konohát őrizték. – hát igen… a Negyedik fia, (aki egyébként Jinchuuriki, és a Kyubi őrzője) Naruto, az utolsó Uchiha, Sasuke, a sharingan szemével, Homok Kazekagéja, Gaara, a két Hjuuga a byakugan vérörökségével, és még a többi hihetetlenül jó ninja társunk. Ha belegondolok, hogy az országot nyugatról, és keletről is veszély fenyegeti, akkor… nagyon felhúzom magam. Hogy lehet ez? Konoha mindig is békés rejtett falu volt. Miért van nekünk közünk a háborúkhoz?
-         Tehát, el kell, hogy küldjelek benneteket harcolni. – ó, bárcsak ne mondta volna ki! Mert ahogy végignéztem az arcukon, minden fiú szemében ott láttam a tüzet. Harcolni akartak. Ők a ninja világ legerősebb shinobijai. És hogy én mit éreztem? Keserűséget. Hiszen alig 18 éve, hogy Namikaze Minato meghalt, a Kyubi-t Naruto-ba pecsételték, és a 3. visszatért. A béke 18 évig tartott. Addig, amíg felnőttünk. Mintha csak tegnap lett volna a chuunin-vizsgánk! És Tsunade is megtanított mindenre. Ó, miért most? Miért nem előbb? Amikor még nem számítottak annyit? Amikor még nem voltunk olyan bajtársak, mint most? És különben is, azt mondta, hogy Akatsuki. Egyszerre két Jinchuuriki is benne van a csapatban! Csak nem küldené őket a kezeik közé? Ráadásul az egyiket egyszer már majdnem megölték!  Egy fotós éppen fényképet készített. Remek. Legalább itt emlékezni fognak rám.   
-         Milyen kellemetlen… Mikor indulunk? – Shikamaru. Nem voltam vele küldetésen már nagyon régóta. A barátom. Egyik, azok közül, akik most itt állnak. Lehet, hogy kilép az ajtón, eltalálja egy kunai és meghal!
-         Alkonyatkor! – válaszolt a Hokage. –Búcsúzzatok el a családotoktól, és pakoljatok össze! Indulás! –majdnem mindenki kiment már, csak ketten maradtunk, Gaara és én. Ő Kazekage, én meg szanitéc jounin vagyok. Egy élet választ el minket. Hiába. Először Sasuke, most Gaara. Reménytelenség terén igazán profi vagyok. A szemébe néztem, és inkább kimentem az ajtón. Lementem a fő utcára, és lassan sétálni kezdtem. Meleg volt, kellemes nyári idő. A szél nem fújt, a nap sem sütött túl melegen. Végignéztem az utcán. Láttam, ahogy Ino éppen elad valakinek egy csokor virágot. Aztán láttam Choji-t és Shikamarut az étteremben. Láttam, hogy Neji és Tenten átöleli egymást, és hogy Lee könnyes szemmel néz mesterére. Olyanok, mintha nem most közölték volna velük, hogy pár óra múlva elmennek az utolsó küldetésre. Alkonyat után megkezdjük a háborút. Tsunade azt mondta, hogy mi vagyunk a legjobbak. Soha nem adott nekünk nagyon veszélyes feladatot. Vigyázott ránk. Főleg Narutóra. Mikor Sasuke visszajött, minden megváltozott. Hihetetlen. Megint csak nézek körbe, ahogy sétálok az utcán. Látom Konohamarut és a barátait. Már ők is chuuninok. Elszállt felettünk az idő. Most van az utolsó alkalom, hogy érezzünk. Alkonyat után én is shinobi leszek. Nem fogok érezni semmit. A hazámat fogom védeni. Soha többet nem leszek gyenge. Tsunade erre tanított. Látom Narutót, Sasukét, Sait, Kakashit és Irukát az Ichiraku Ramen-nél. Naruto, mióta csak ismerem, rament eszik ramennel. Olyan ez a kép, mintha azt akarná mutatni, hogy minden rendben van. De akkor véletlenül beleüköztem Hanabiba. 
-         Oh, ne haragudj, Hanabi, véletlen volt. –Hanabi hasonlított a nővérére, de az apjára sokkal jobban. A lány szeme könnyes volt. Azonnal megértettem. Hinata elmondta.
-         Hanabi, nézz rám. - Felemelte a fejét. 15 éves. Én is ennyi voltam, mikor Naruto visszatért.
-         Hinata… elmondta, hogy… ma este… elkezdődik… - felsírt. Megöleltem, és kézen fogva elvezettem egy utcához.
-         Igen, ma este elmegyünk. És utána… nézd, nem tudom, hogy mi lesz. Nekünk egy feladatunk van: a haza védelme, bármi áron. Nem tudom, hogy –félbeharaptam a mondatot. A barátnőm húgának nem mondhatom el, hogy a biztos halálba küldenek bennünket. 
-         Meg fog halni! –ordított fel.
-         Nem. –hazudtam. Ebben jó voltam. –Hinata sokkal erősebb, mint gondolnád. És ott van a byakugan is!
-         De túlélni ő sem fogja! –ebben igaza volt. Túlélni egyikünk sem fogja. Nem hazudhatok neki olyanban, amit már ő is tud, ezért csak bólintottam. Megölelt, aztán elrohant. Én pedig végigsétáltam a városon. Talán utoljára. Minden olyan békés volt. Pedig mi nem sokáig tarthatjuk a frontot Szikla és Hang ellen. Egyetlen hangninja is el tud intézni 10000 homok ANBU-t is egyetlen genjutsuval. Ősz végére a városnak talán vége. Avarrejtek hamarosan megszűnik létezni. Tudtam. Nem akartam elhinni, de éreztem. Fájt látni. Nagyon. Az emberek kedvesen rám mosolyogtak, köszöntek. A szemükben én a Hokage egyetlen tanítványa voltam. A Hokage után a falu legerősebb ninja nője. Visszamosolyogtam rájuk. Civilek. Tsunade bele fog őrülni a háborúba. Elértem a lakásomhoz, és kinyitottam az ajtót. A virágokat, a hálószobámból kidobtam, az összes ruhámat táskákba pakoltam. Felmostam, letörölgettem a port a bútorokról. Beágyaztam. Kis táskámba még raktam sok shurikent, kunait és jó pár gyorsan ható mérget, meg pár erős ellenmérget is, saját sebesüléseim esetére. Kimentem az erkélyre. Ahogy körülnéztem a háztetőkön, megláttam Narutót, aki a kőbe vésett arcokat nézte. Lenéztem, és láttam Kakashit, Sasukét, Sai társaságában. Felnéztem az égre. Nyugaton sötét felhők gyülekeztek. Rossz jel. Behunytam a szemem. Nem akartam gondolkodni, csak még egyszer, utoljára érezni mindent, a levegőt, a falut, a gazdagon áradó chakrát. Nem, nem akartam elveszíteni az otthonomat. Hirtelen egy nagyon erős chakrát éreztem az ajtó felől, ezért hangtalanul odamentem, és kinyitottam azt. Nem akartam hinni a szememnek.
-         Gaara, hát te meg mióta állsz itt? –néztem végig rajta.
-         Öhm… csak beszélni szeretnék veled… - a szemembe nézett.
-         Gyere be! –becsuktam mögötte az ajtót, a szívem sipákolt, az agyam kattogott, én pedig próbáltam összerakni egy értelmes mondatot. – Szóval, én igazán megkínálnálak valamivel, de… szóval már nem tartok itthon semmit sem. –szembe fordult velem. Nagyon kellett figyelnem arra, hogy a számat csukva tartsam.
-         Szóval. Gondolom, tudod, hogy… nem nagyon lesz több alkalmunk beszélgetni és.. szeretném megköszönni, hogy akkor megmentettél. – ja, hogy arra gondol, amikor majdnem meghalt az Akatsuki miatt? Lágyan elmosolyodtam.
-         Te is tudod, hogy nem hagytalak volna meghalni. Barátok vagyunk! –hogy mennyire fájt ezt nekem kimondani, azt el sem lehet képzelni. Szeretem ezt az embert, aki itt áll velem szemben, és akarom, és erre azt mondom neki, hogy csak barátok vagyunk. Komolyan, most kéne elmondanom, mert lehet, hogy nem lesz több esélyem. Ha most nem, akkor már soha többé! Cselekednem kell! –Gaara, én is szeretnék mondani valamit. Szóval, - kezdtem, de nem tudtam mit mondani. –Nem tudod véletlenül, hogy, - úristen, most meg mit fogok mondani????? –Tsunade meddig van bent? Mert el kéne vinnem hozzá a cuccaimat. –a szemembe nézett, és mintha tudta volna, hogy nagyon nem ezt akarom mondani.
-         Nem tudom. De, van egy jobb öltetem. –nekem is lenne egy jobb ötletem…
-         Éspedig?
-         Költözz hozzám. –MIVANNNNNNNNNN???????  Hja, kábé így ordított az agyam.
-         Tessék?
-         A cuccaid nálam nyilván jobb helyen lesznek, hiszen Tsunade nem sokat tartózkodik otthon. –ó, és én még azt hittem…
-         Ja, így már értem… -észre sem vettem, hogy közelebb jött egy kicsit.
-         És volna itt még valami… -kezdte, és mikor felemeltem a fejem, annyira meglepődtem, hogy majdnem elkezdtem ordítani, merthogy ilyenkor általában ezt csinálom. Aztán szorosan megölelt. Én pedig automatikusan visszaöleltem. a vállára hajtottam a fejem. Annyira szeretem! Kicsit hátrébb húzódott, és a szemembe nézett. Nem tudtam mit csinálok, de megtettem. Megcsókoltam. Nem, nem féltem. Most van az utolsó lehetőségem. Visszacsókolt, én pedig nem álltam le. Kicsit jobban kinyitottam a számat, és nyelvemmel végigsimítottam ajkain. Nyelvem pillanatokon belül utat tört magának, és igen. Ott voltunk mi ketten, és esküszöm, hogy szinte éreztem, hogy ez most a búcsú. Nem lesz több. Az utolsó perceink, mielőtt megszűnik létezni a lelkünk. Egyre vadabbul csókolóztunk, és próbáltam megtartani a kontrollt. Aztán véget vetettem a pillanatnak.
-         Sajnálom. Nem kellett volna –kezdtem, de közbe vágott.
-         Ne sajnáld. Így kellett lennie. –délután négy óra volt. Indulnom kellett, még akartam pár szót váltani valakivel.
-         Most mennem kell –mondta, és elindult az ajtó felé, de én visszahúztam. Amikor megfordult, újra megcsókoltam, de aztán el is engedtem.
-         Alkonyatkor. –mondta, én meg bólintottam.
-         Alkonyatkor. –becsuktam mögötte az ajtót. Lassan, a csóktól még égő ajkaimmal besétáltam a hálóba, és leültem az ágyamra, majd lassan elfeküdtem rajta. Ha van valaki, aki a jövőt írja, az most biztosan mosolyog rajtam. Az egyik percben még érzelmes vallomást akarok tenni, a másikban meg letámadom. Heh. Ez jó. Mint egy humortalan viccgyűjtemény. Komolyan, néha olyan szánalmas tudok lenni. És különben is, miért hajszolom bele magam abba, hogy amint elhagyjuk Konohát, meghalunk? Lehet, hogy így lesz, de lehet, hogy sebesülések nélkül is visszatérünk. Mi nem fogunk meghalni. Soha! Engem arra tanítottak, hogy védjem a hazámat, feleljek a csapatomért, és éljem túl. Csak ezt a hármat kaptam feladatul, és még a küldetés megkezdése előtt feladnám? Ez lennék én? Aki minden zajra, vagy ismeretlen chakrára megfutamodik, vissza, a mestere karjai közé? Nem, nem. Tsunade kinevelte belőlem ezt. Megmutatta, hogy lesz idő, amikor nem fognak ott állni előttem, és vigyázni rám. Lesz olyan, amikor egyedül maradok, és akkor kell igazán erősnek lennem. Én egy Sannin tanítványa vagyok! Nem hozhatok szégyent a mesteremre! Hirtelen eszembe jut egy emlék, amikor Sasuke és a Hebi lépett be a kapun. Ott álltam, és beszélgettem az őrökkel. A jelentést kellett volna vinnem Tsunade számára, amikor négy alakot láttam meg a kapuban. Az egyetlen lány szemüveges, vörös hajú volt, mellette egy fehér hajú srác állt, az ő oldalán meg egy tűzvörös hajú srác. A lány hátranézett, és a fehérhajútól elhúzódott kissé. Nem hittem a szememnek. Magas alak volt, fekete nadrágban és ingben. Hófehér bőre szinte világított a fekete ruhák mellett, fekete haja hátul kicsit felállt, obszidián szemei csillogtak. Ő volt az, aki akkor 3 éve otthagyott. Ő, akit szerettem, akiért az életemet adtam volna. Felém lépett, a szemembe nézett. Csak álltam ott, és vártam, hogy megöljön. Hangninja lett belőle, tudtam. Valószínűleg már csak a teste az övé. 3 év… Orochimaru már elnyerte. Vége. Ez a ninja már nem az én egykori társam. Nem, ez most a mesterem legnagyobb ellensége. Akkor viszont megölelt, és megszólalt. A hangja mélyebb volt, mint mikor utoljára láttam, de nem Orochimaru sziszegésén szólalt meg.
-         Haruno Sakura. 3 éve nem találkoztunk. És… sajnálom. –ez volt az a szó, amire elengedtem, és a szemébe néztem. Ő volt az.
-         Uchiha Sasuke. 3 éve, pont ezen a napon hagytad el a falut. 3 évet vártunk rád. És te tudod, hogy én nem szeretek várni. –észre sem vette, amikor felhúztam a kesztyűmet. A bosszú hirtelen lángolt végig a testemen, éreztem, hogy most eljött az én időm. Minden chakrámat a jobb öklömbe irányítottam, aztán meglendítettem a kezemet. Gyorsabb voltam, mint gondoltam. Egy pillanat múlva szerelmem tárgya éppen a városfalon ütött lyukat. Hát igen, engem sem kell lebecsülni. A vörös csaj azonnal Sasukéhoz rohant. A narancsos hajú csak állt, a fehér meg röhögött, majd kinyögte.
-         Figyelj, te rohadt jó vagy! Esküszöm ennek a nagypofájú baromnak még én se tudtam ekkorát behúzni anélkül, hogy ne kerültem volna szembe a katanájával! Amúgy Suigetsu vagyok! –mondta, majd kezet nyújtott, én meg megráztam a kezét, de arról elfelejtkeztem, hogy a kesztyűm rajtam van, és hogy a chakrám is oda van sűrítve, és amint a srác keze vízzé vált elengedtem, és nagy szemekkel néztem:
-         Sakura vagyok, és bocsi a kezedért! –azzal már le is vettem a kesztyűmet. Mire visszanéztem a feltápászkodó Sasukéról, a srác, vagyis Suigetsu keze megint normális volt. Sasuke visszatért.
-         Tényleg ne haragudj. -Mondta vérző szájjal, én meg felemeltem a kezem, mire a csaj elévetette magát, és elkezdett ordítani:
-         Sasuke-kunt ne bántsd!
-         Medi-ninja vagyok, és nincs rajtam kesztyű. Hadd nézzem a szádat „Sasuke-kun”! –azzal egy pillanat alatt össze is forrasztottam a kissé felrepedt, de még mindig gyönyörű ajkakat. Hát igen, amióta Sasuke végzett Orochimaruval, azóta minden rendben is volt. Tsunade befogadta őket, és mindhárman levizsgáztak, és Avarrejteki ninják lettek. A barátaim. Mekkora mázli, hogy Sui’ majdnem hogy kivégezhetetlen. Karin is jó fej, és állandóan nyúzzák egymást Sui’val. Szeretem őket, és nem akarom, hogy bajuk essen. Hirtelen eszembe jutott még egy emlék, az első küldetésünk Sasukéval, Narutoval és Kakashival. A köd egyre jobban közeledett, és Sasuke is, Naruto is csak a fejüket forgatták, és Zabuza támadott… és nem tehettem semmit. Aztán amikor Haku és Sasuke és Naruto is harcoltak már, Kakashi megsebesült, és én ott voltam, akkor megmentettem volna őket, de nem tudtam, mert annyira féltem. És akkor is Kakashi és Naruto mentett meg. De azután… Csöngettek, én pedig ajtót nyitottam. Két ANBU állt ott. Megszoktam a jelenlétüket Tsunade mellett.
-         A Kazekage küldött minket. – kezdte az egyik, én meg bólintottam, és intettem a kezemmel, hogy jöjjenek beljebb. A három táskát, ami a ruháimmal volt tele, a kezükbe nyomtam, és ők elmentek. Felkaptam a kulcsomat, és elmentem az Ichiraku Ramen-be, ami előtt Sasuke már várt. Beszélgetni kezdtünk:
-         Hiányozni fog azért? –kérdeztem.
-         Persze. Bár azért… nem sok jó dolog kötött ide. Itachi… meg tudod. –rám nézett.
-         Igen. Hihetetlen, nem? Olyan nyugodt és békés. –ő is körbenézett, és bólintott.
-         Mit gondolsz, lesz bármi is a terveinkből? Hogy Naruto Hokage lesz, te bosszút állsz, én meg… nem is tudom, amikor Kakashi kérdezett, volt egyáltalán valami életcélom?
-         Hát, rám néztél. –erre mindketten elnevettük magunkat, és megöleltük egymást. Barátokká váltunk, igen, mióta visszajött, kicsit több élet volt benne, mint mielőtt elment. Suigetsu és Karin hozta ki belőle mindezt. És ez jó.
-         Tudod, hogy min gondolkoztam ma délután? –kérdeztem meg.
-         Min, mesélj!
-         Hát azon, hogy Te, Naruto meg én is mind a Sanninoktól tanultunk. Ez nem érdekes? Lehet, hogy mi vagyunk a következő Sannin?
-         Hát, van egy idióta, kicsit perverz szőkénk, aki állítja, hogy ő lesz a Hokage, van egy igen khm… forrófejű medi-ninjánk, akinek nagyon jó a chakra  kontrollja, és itt vagyok én, aki bosszútól elvakultan… mit is szoktam csinálni? Á, meg is van! Bosszútól elvakultan használja sharingan szemét ellenfelével szemben. Öhm… igen, Naruto és Jiraya stimm, Te és Tsunade stimm, na de hogy én és az a hülye perverz kígyó? Köszönöm nem!
-         Mert, néha neki is lehettek jó pillanatai…
-         Jaj, Sakura de kis suta vagy! Az egy elvetemült állat! Csak azért maradtam mellette, meg azt mondta, hogy akkor megkapom a kicsi drágámat… -homályos szemekkel ránézett a katanájára, a hosszú kardjára, amit mindig magánál tartott. Igen, azaz ő kis „drágája”… Én mindig is sejtettem, hogy érdekes ízlése van, de hát…
-         Hát, rendben… amúgy, nem tudod, hogy csapatokban megyünk majd, vagy csak legyünk ott a megadott időre?
-         Gondolom fel is derítünk, ilyenkor nem jönnek jól az erdőben a banditák, meg hasonlók. –elmélyülten tanulmányozta a földet. –Sakura, úgy érzem, hogy el kell neked mondanom valamit!
-         Hallgatlak. –valami nagyon fontos lehet, mert emberünk nem nagyon beszélt sokat.
-         Szóval, tudom, hogy amikor elmentem, még régen, akkor nagyon megbántottalak. ÉS nem tudom, hogyan tudnám ezt helyrehozni. Nem kellett volna elmennem, és amióta visszajöttem, próbálom helyrehozni a kapcsolatunkat, mert… te nagyon fontos vagy nekem. Te vagy talán az egyetlen, aki ebben az életben képes volt jó kedvre deríteni és kihúzni abból az állapotból, amiben általában vagyok. Szóval, nem tudom, hogy hogyan lennél képes megbocsátani nekem azok után, amit tettem, és én… óh a francba is, szeretlek! –olyan furcsa volt látni, és mire leesett, hogy ez éppen egy vallomás akart lenni, alig tudtam szóhoz jutni. Fél éve is… mit nem adtam volna ezért a mondatért, vagy csak szóért. Aztán meg odaléptem hozzá, és szorosan megöleltem, fejemet a mellkasára hajtottam.
-         Én is szeretlek! Mint a bátyámat. –tudtam, hogy ezekkel a szavakkal szinte megölöm, de ki kellett mondanom. Csak még szorosabban ölelt, aztán megcsókolt. Nyugodtan, lágyan, búcsúzóul. Visszacsókoltam. Lehet, hogy nem kellett volna, de megtettem. Csak egyszer, és már véget is vetettem a pillanatnak. Ennyi volt. Lehet, hogy nem találkozunk egy darabig. Egymás mellett, szótlanul folytattuk utunkat. Aztán még egyszer megölelt, és bement a lakásába, ahová meghívott, de nekem még el kellett intéznem valamit. Pontosabban valakit. A legszörnyűbben mind közül: Konoha Zöld Szörnyetege Kettőt, Rock Lee-t! Épp azon gondolkoztam, hogy merre találom meg, amikor megláttam, hogy egy szál vörös rózsával a kezében lép ki Ino virágboltjából. Egy ilyen helyzetben általában beugrok valamilyen mellékutcába, de erőt vettem magamon, és integetni kezdtem neki:
-         Lee! Szia, hogy vagy! –kedvesen rámosolyogtam, mire ő letérdelt. Ó, te jó ég.
-         Sakura-chan, életem szerelme! Kérlek, fogadd el ezt a gyönyörű virágot szerelmem jeléül! –hát jó, majd odaadom Tsunadénak.
-         Ó, Lee, milyen kedves vagy! Köszönöm szépen! –azzal elvettem a felém nyújtott virágot.
-         Életem szerelme, édes Sakura! Ugye mostmár leszel a barátnőm? –nagy, könnyben úszó szemekkel nézett rám. Ó, most meg mit mondjak neki?
-         Öhm… Lee, figyelj, szeretnék beszélni veled! –azzal magammal vonszoltam a legközelebbi mellékutcába.
-         Na de Sakura, szerelmem! Miért hoztál ide?
-         Szóval, arról lenne szó, hogy –kezdtem –ez a küldetés sokáig fog tartani, és… lehet, hogy sokáig nem fogunk találkozni… és… azért egy kicsit… fikarcnyit… esetleg... talán, néhanapján, ha eszembe jutnál esetleg… lehet, hogy hiányozni fogsz. Egy picit. –hűha, kinyögtem. De ami ezután jött…
-         Óóóóóóóóóóóóóóóó, Istenem, hát meghallgattad az imáimat! Óóóóóó, hiányozni fogok Sakura kisasszonyomnak, óóóó, hogy én milyen boldog vagyok! –aztán elsírta magát, én meg próbáltam megnyugtatni.
-         Jól van, Lee, azért nyugi! Szóval, akkor majd este találkozunk, szia! –köszöntem el tőle. Fél hat van, és fél kilenckor alkonyodik. Sétálgattam, amikor megláttam a Jiraya könyvét olvasó Kakashit. Nem hiszem el. 8 éve ismerem, és azóta csak ezeket a könyveket bújja. Mindegy, valamiért felnézett, meglátott, és integetni kezdett, én meg odamentem hozzá.
-         Szia, Kakashi-sen –mindig elfelejtem, hogy azt mondta, hogy ne hívjam Sensei-nek. – szóval szia. –vágtam ki magam.
-         Szia Sakura, hát te? –kérdezte, miközben eltette a könyvet.
-         Á, én csak sétálgatok. –válaszoltam szórakozottan.
-         Csatlakozhatok? –kérdezte, és sötét szemének pillantása az enyémbe fúródott.
-         Persze. –elkezdtünk sétálni, szótlanul vonultunk végig a városon. Amikor a folyó mellé értünk, ott lassítottam és megszólaltam: -Az első küldetésen, Zabuza ellen… amikor megállítottal… azt most is megtennéd? –néztem bele sötét íriszébe. Nem számítottam arra a válaszra, amit kaptam.
-         Ha ezzel megmentelek, akkor mindenképpen igen.
-         Ennyire fontos volnék neked?  -kérdeztem őszintén.
-         Ez kérdés? –hogy hogyan került a hátam mögé, azt a mai napig sem tudom, de szorosan átölelt, és kényeztetni kezdte a nyakamat. Az első, ami eszembe jutott, hogy nem volt rajta maszk. Hagytam magam, aztán szembe fordult velem, nekem meg a lélegzetem is elállt. Mindig is sejtettem, hogy jóképű. De ennyire? Igaz, arcát néhol hegek tarkították, de ettől nem lesz rosszarcú. Sőt, kifejezetten férfias. Megszólalt halkan, szinte csak sejteni tudtam, amit mondott:
-         Sakura, én szeretlek. – Megcsókolt, lágyan, nyugodtan. Ebből a kis mozdulatból is üvöltött a BÚCSÚ. Csupa nagybetűvel. Nem csókoltam vissza.
-         Olyan, mintha a bátyám lennél. Se több, se kevesebb. És ez most a búcsúm. –miután kimondtam ezeket a szavakat, nagyon nyugodtan és óvatosan megcsókoltam. Ennyi járt nekem is. Aztán megöleltem, és mire elengedtem, a maszkja már megint rajta volt.
-         Alkonyatkor találkozunk. –szólt, aztán köddé vált, ahogy szokott. Én pedig Tsunadéhoz mentem, hogy odaadjam neki a kulcsaimat. És hol máshol találtam rá, mint az irodájában.
-         Itt vannak a kulcsok! –mondtam, miközben felé nyújtottam a karikára fűzött zárnyitókat. Eszembe vágott, mikor ő adta nekem, azt mondván, hogy épp itt az ideje, hogy új életet kezdjek. Hát igen. A műve beteljesedett, felnőttem. A kinyújtott kezébe helyeztem a karikát, s mikor már az ajtón volt a kezem, megkérdeztem:
-         Mért pont a két Jinchuuriki? Ők miért nem a keleti határhoz mentek?
-         Nyugaton kell maradniuk. Kelet ráér. –felelte, fel sem nézve a papírmunkából, engem pedig elfutott a méreg.
-         Meg akarod ölni őket? NYUGATON AZ AKATSUKI CSAKIS RÁJUK VÁR! A Yonbi, a Niibi a kezeik közt van! Már csak kettő maradt, az Ichibi és a Kyubi, a két legveszélyesebb! Őket kell a legjobban védenünk! –a monológom végére már ordítottam. Tehetetlen voltam, és ez nagyon zavart. Meg akartam védeni a szerelmemet és a legjobb barátomat, és ha ezért a Hokagéval kell szembeszállnom, hát megteszem! 
-         Gaara Kazekage, és a közeledő Homok ANBU-k csak az ő szavára hallgatnak. Narutót meg nem fogom elválasztani Sasuke és Sai mellől, mert ők hárman egy elég erős csapat. Vita lezárva. Alkonyatkor találkozunk. –annyira felhúztam magam a nemtörődömségén, hogy inkább becsaptam magam mögött az ajtót, és elrohantam. Nem tudtam, hogy hová, csak vitt a lábam, és mikor legközelebb észbe kaptam, már egy háztetőn ültem Naruto mellett. A szőke egy rókavigyorral az arcán üdvözölt, mire én jobban lettem.
-         Na, Sakura, mit fogsz te csinálni abban a három napban, amíg eljutunk a határra?
-         Hát, gondolom, átfésülöm az erdőt, és ha találok valamilyen ellenséget, akkor azt megölöm. –jelentettem ki nemes egyszerűséggel, mire Hokage-jelölt társam arca kicsit elfelhősödött.
-         Öhm, Sakura-chan, te már elbúcsúztál a többiektől? – kérdezte, mire én elmosolyodtam.
-         Igen. A legtöbbjüktől. –belenézett azokkal a gyönyörű, nagy, égszínkék szemeivel a szemembe, és megkérdezte:
-         Én is szeretnék elbúcsúzni tőled –és megölelt, jó erősen, én meg éreztem, ahogy dobog a szíve, és sírhatnékom támadt. Ő a legjobb barátom! Nem veszíthetem el, mert ő mindig mellettem állt! Ő mentette meg Gaarát, és ő szenvedett mindünk közül a legtöbbet, amikor Orochimaru elrabolta Sasukét! Mindig, minden neki fájt a legjobban, és soha egy rossz szót nem hallatott, pedig mindenki csak ellökte magától. És mindig talpra állt. És mindig tartotta magát az ígéretéhez, hogy ő Hokage lesz! És akkor már sírtam. Uzumaki Naruto a barátom volt. A barátom, akit nem akartam elveszíteni, de fogalmam sem volt arról, hogyan tudnám megtartani.
-         Mi a baj, Sakura? Na, ne sírj! Még nincs veszve semmi! –majd bátorítóan a szemembe nézet, amitől én csak még jobban elkezdtem sírni.
-         Naruto, én… nem tudom, hogy… mi lesz… ha… te elmész… nem… lenne szabad… NE MENJ EL, KÉRLEK! – nagy nehezen kinyögtem ezt a mondatot.
-         De hát Sakura-chan, te is tudod, hogy Tsunade megöl, ha visszamondom a küldetést! Na, ne sírj már! Nem lesz semmi ba… - belefojtottam a szót egy csókkal. Csak egy puszi volt igazából, de neki tudtam, hogy sokat jelent, legalább is reméltem.
-         Tudom, de hiányozni fogsz. Te mindig mellettem voltál, Naruto, és én alig tettem érted valamit!
-         Nem, Sakura, most nincs igazad. Mindig ott voltál, amikor szükségem volt rád. Köszönöm. Majd mellém ült, és a kőbe vésett arcok felé néztünk. Csak néztem az öt arcot, és megszólaltam:
-         Pár év múlva majd a Te arcod is ott lesz! Ott, Tsunade arca alatt. Ígérem.
-         Ne tegyél olyan ígéretet, amit nem tudsz betartani, drága Sakura. Tudom, hogy soha az életben nem lehetek Hokage, de… azért néha jól esik ezt állítani. Erőt ad.
-         Uzumaki Naruto! Te ígéretet tettél a Harmadiknak, és az Ötödiknek is, hogy Hokage leszel! Sőt, még nekem is! És benned bőven van annyi erő, hogy a falu vezetője lehess! –veregettem hátba. Láttam, hogy vészesen közeledik az alkonyat, és ezt szóvá is tettem:
-         Naruto, ideje lenne indulni, már mindjárt alkonyodik! –mire rám nézett elkerekedett szemekkel, és sírós hangon megszólalt:
-         Kell még egy ramen! –úgyhogy elrohantam vele az Ichirakuhoz, és belediktáltam egy rament, és fizettem is, aztán meg percek alatt odaértünk a Kapuhoz, ahol már álltak páran. Mi is odaértünk, és álltunk vagy negyed órát, a Nap már majdnem teljesen lement, amikor megérkezett Gaara egy kisebb homokfelhőben, és Tsunade kényelmesen felénk sétált. Odaért hozzánk, és így szólt:
-         Most indultok. A feladatotok átfésülni az erdőt, és eljutni a nyugati frontra! Egyedül mentek, most nincs időm a csapatok beosztására! Indulás, most! –amint a Nap eltűnt a látóhatár mögött, tudtam, hogy merre kell mennem. Sasuke és Ino között volt egy sáv így ott haladtam. Nem tudom, mennyit mehettem, de gyorsa voltam, és nem álltam le egy pillanatra sem. Nem vettem le a szemem az útról, és azt figyeltem, hogy van-e valaki a közelembe. Nem akartam egyedül maradni… az riasztó volt. Éreztem, hogy a csillagok rávilágítanak a bőrömre, és emlékeztem a barátaimra. Elkezdődött a háború. Mostantól kezdve már csak én vagyok. Ránéztem az órámra, ami fél hármat mutatott. A sivatag határa 3 nap. Fél nap már le is ment. Rá kéne kapcsolni, gondoltam, és fokoztam a tempómat. A különböző mérgekre és ellenmérgekre gondoltam, és reméltem, hogy nem akad senki az utamba. Az ismerős terepen viszonylag gyorsan haladtam, és fokozottan figyeltem, amikor megakadt a szemem valamin. A valami, az a harcoló Hinata volt. Gondolkozni kezdtem, hogy Hinata hogyan harcolhat, mikor tőlem sokkal keletebbre kell lennie, és eszembe vágott a megoldás: genjutsu!
-         Kai! –mondtam, miközben kézjeleket formáltam. Éreztem, hogy három hangninja áll körül, és felhúztam a kesztyűmet. Tudtam, hogy ott vannak, de nem láttam őket sehol, ezért rásóztam egyet a földre, mire nagyon közel hozzám megláttam egy fekete hajú lányt. Emlékeztem rá a chuunin-vizsgáról, a neve Kin. Genjutsu alapú ninja , ezért meglepődött amikor szétroppantottam azt a csinos kis pofiját. A lány tehát összeesett, én meg megláttam két másik ninját is, de a nevükre már nem emlékeztem. Az egyiknek a jobb karján valami hang-generátor volt, és tudtam, hogy ha elsüti, akkor végem van. Láttam, hogy már lendítené a karját, amikor hirtelen döntöttem, és még egyszer rávágtam a földre, mire ellenfelem elveszítette az egyensúlyát, és felrepült a levegőbe, majd pár centivel a föld felett lebegett. Ez esetben chakra a talpba, indulás, és gyorsaság! Mire az ellenfelem feleszmélhetett volna, hasba szúrtam egy mérgezett kunai késsel. Egy ellenfelem maradt, aki emlékezetem szerint beszédes típus volt:
-         Áhá, szóval te vagy Haruno Sakura ugye? Uchiha Sasuke és Uzumaki Naruto társa. Remek… Mondd csak, nem akarsz mondjuk nem is tudom…-na, itt elégeltem meg, ezért elhajítottam felé pár méregbe mártott shurikent, amik rendre visszapattantak a karján található fém izékből. Mindegy, könnyen kitértem előlük, de arra nem számítottam, hogy mérgezett tű-esőbe keveredek, de kitértem előle. Egyre több tű közeledett, én viszont a chakrámat a tenyerembe sűrítettem, és mintegy védőpajzsként tartottam. A tűk előttem pár centivel megálltak, és a földre hulltak. És akkor megéreztem, hogy a csávó a levegőre épít. SHANNARO! Ezt még nekem is észre kellett volna vennem. Éreztem, hogy a mérgezett levegő minden egyes levegővételemnél kezd egyre jobban elfárasztani, amint pedig láttam, hogy újabb tű-eső közeledik felém, el akartam ugrani, de megéreztem valamit a kezemben. Homokot. Gaara! Hirtelen Homokfal képződött előttem, én pedig megnyugodtam.  Ellenfelem viszont megijedte, mikor megérzett egy hosszú pengét a nyakán. Uchiha Sasuke színre lépett! De akkor már minden homályos volt, és elájultam.
 
Hogy mi volt az első, amire felfigyeltem, az talán a sárgásbarna ágytakaró, a hideg párna, és a nagy, fényes helyiség volt. Jobb karomon feküdtem, és nagyot szívtam a levegőből, ami tiszta volt. Ez nagyon megnyugtató volt. Kinyitottam a szemem, és a fény szembetűnő volt, hogy mondjam. Felültem az ágyban. Ágyban? Rendben van, én nem emlékszek semmire… volt rajtam valamilyen ing, de arról fogalmam sem volt, hogy milyen, az illata ismeretlen volt. Kikeltem az ágyból, és körbenéztem, és megláttam egy asztalszerűséget. A kis dohányzóasztalon pedig egy cetlit: „Szia! El kellett mennem a Kage találkozóra, majd jövök estefelé, ha felébrednél.” Kage? Sárgásbarna ágytakaró, és nagy kerek helyiség, ha kinézek a kis, kerek ablakokon, tűz a nap? Homokot látok mindenhol? Rendben van. Hogy kerültem én Homokrejtekbe?????????????
Szóval, valaki, aki itt lakik elment a Kage találkozóra. Milyen Kagék vannak? Hokage, Raikage, Tsuchikage, Mizukage, és… Kazekage. Nah, remek. Itt ülök a szerelmem házában, aki a Kage találkozón ül, (ebből adódik, hogy Kazekage) és fogalmam sincs, hogy hogyan kerültem ide, és egyáltalán mit keresek itt. Az addig oké, hogy kábé félúton voltam a határtól, és hogy hangninjákkal harcoltam, de utána a nagy nullára emlékszem. Mindegy, inkább körbe sétáltam a szobában, és találtam egy ajtót, ami egy gyönyörű fürdőbe vezetett, ahol minden homokszín mozaikcsempével volt kirakva. És annyira csábított a fürdés lehetősége, hogy nem tudtam megállni, és letussoltam. Hajat mostam, és minden tisztálkodási tevékenységemmel egy óra alatt végeztem. Visszabújtam a hálóruhámba, abba a nagy ingbe, és nekiláttam keresni valami használható ruhát. Eltartott egy ideig, mire a hatalmas beépített szekrényben megtaláltam az a 3 táska ruhát, amit nemrég küldtem ide. Könnyen megtaláltam utána azt, amit kerestem, és fel is vettem. Ránéztem az órára: délután fél hét. Hm… akkor inkább egyből felvettem egy fekete csipkés hálóinget (hát igen, adok én magamra), és befeküdtem az ágyba. Csak feküdtem, és próbáltam felidézni bármit is, de nem sikerült. Te jó ég! Mióta lehetek itt? Mi van, ha már évek teltek el, mióta megmérgeztek? Mi van, ha már nem is Ő a Kazekage, hanem valaki más? Ó, te jó ég! Aztán eszembe jutott az a búcsú, amit nem akartam megtenni, de megtettem. Inkább lehunytam a szemem. Már teljesen sötét volt. Csak néztem magam elé könnyes szemmel. Ha már vége? Ha már nem kell… harcolni? Ha csak a méreg miatt gondolom ezt? Ha csak egy genjutsu? Ha… hirtelen egy chakrát éreztem az ajtó felől, és becsuktam a szemem. Hallottam, ahogy bejön, és hogy becsukja maga mögött az ajtót. Hallottam, ahogy elkezd levetkőzni. És éreztem, amikor befekszik mellém. Megéreztem a mandula jellegzetes illatát, és hozzábújtam. Nem tudtam, hogy ki az, ezért megfordultam, és legszívesebben kiugrottam volna az ablakon, amikor megláttam a gyönyörű, kék szemeket körülöttük a sötét árnyékkal, és a sötétvörös hajat. A szemembe nézett, és halkan megszólalt:
-         Jó reggelt! Tudod, hogy mennyit aludtál? –nem tudtam megszólalni, a könnyek kibuggyantak a szememből, és mellkasára hajtottam a fejem, és a szívdobogását hallgatva sírtam. Mikor kicsit összeszedtem magam, kinyögtem:
-         Mégis, mennyi időt töltöttem alvással?
-         Ja, laza 3 hónapot… -kikerekedtek a szemeim. Téli álmot aludtam volna nyár közepén?
-         Mi? 3 hónapot? Mi a dátum?
-         Igen, három hónapot, a dátum pedig… november 5. Nem, kicsit többet, három és fél hónapot. Ebből 2 és felet kómáztál, a maradékban meg válságos.
-         Úristen, milyen gázt sikerült nekem lenyelni?
-         Nem tudom, valami elég durva lehetett… De ez most mindegy is…
-         Nem, nem mindegy! Mi történt? Hogy áll a háború?
-         Hát, őszinte leszek: nem a mi javunkra. Nagyon nehéz harcok vannak újabban, és emberhiányunk van…
-         Kik?
-         Te, és Temari, meg Shikamaru. Igaz, ők annyira eszeveszettül próbálják védeni egymást, hogy azon csodálkoztam, hogy csak most estek ki… De mindegy is. Hogy vagy?
-         Jól, köszi, a körülményekhez képest jól. –mondtam, és megcsókoltam. Hosszan, lassan, szenvedélyesen. Aztán folytattam, csak éppen a nyakán. Akartam, annyira, mint még soha, senkit. Közelebb tornáztam magam hozzá, lapos hasamon éreztem az izmos hasfalát. Újra visszatértem a szájára, és nyelveink párbeszédbe kezdtek. Mikor elkezdtem volna levenni a hálóingemet, megállított. Ó, a francbaaaaaaaa…
-         Mit akarsz? –kérdezte komolyan.
-         Szeretni… minden áron! –válaszoltam, mire kaptam egy ölelést. Mire eljutott a tudatomig, hogy én most tulajdonképpen elmondtam neki, hogy szeretem, akkor legszívesebben a föld alá süllyedtem volna.
-         Nézd, szóval, amikor megmentettelek, és ott… szóval majdnem meghaltál, akkor én… nagyon.. aggódtam érted… mert nagyon… hálás voltam neked, hogy… szeretlek. –na, ez elég sokáig tartott, gondoltam, és mikor leesett, hogy azt mondta, hogy szeret, akkor újra megcsókoltam. És válaszoltam neki:
-         Szeretlek. –aztán valahogy megfordultam, és megcsókolta a nyakamat. A fejemet vállára hajtottam, és elragadott az álom.
 
Reggel ugyanúgy ébredtem, ahogy elaludtam. Ránéztem az órára, és kiugrottam az ágyból, felkaptam magamra valamit, és elkezdtem ébresztgetni hálótársamat:
-         Reggel van, és én ma mindenképpen harcolni fogok, csak nem tudom, hogy hogy nyílik az ajtó… -úgy nézett rám, mint akinek valami baja van.
-         Te, ma… harcolni? –rakta össze nagy nehezen.
-         Igen, én ma harcolni fogok! –jelentettem ki, mire valahogy visszahúzott az ágyba, és a fülembe suttogta:
-         Te ma vizsgálatra mész, onnan meg a barátainkhoz, akik már nagyon várnak. –kirángattam az ágyból, és megöleltem, majd ennyit mondtam neki
-         Siessünk! –szerencsétlen Kazekagém felöltözött, majd majdnem elhagyta a homokos vödrét, vagy mi az… amikor elmentünk valami terembe, ahol Temari állt, és nagyon magyarázott valamit egy Medi-ninjának, aztán, amikor meglátott minket, a nyakamba ugrott, és ordítani kezdett:
-         Tudtam, hogy túléled! Tudtam! A Te szervezetednek semmi egy kis dózis mérges gáz! Tudtam én, pedig szerencsétlen Naruto meg Sasuke rossz pillanataikban a temetésedet tervezgették… -annyira szeretem ezt a kicsit lüke lányt!
-         Nem kellemetlen így kezdeni a napot? Amúgy meg felépültél? –Shikamaru!
-         Igen, de Ti hogy kerültetek ide?
-         Temari nem figyelt eléggé, ezért meg kellett mentenem…
-         Shikamaru majdnem összeesett, ezért elhoztam… -pont egyszerre szólaltak meg. A Medi-ninja engem is megvizsgált, kijelentette, hogy jól vagyok, és harcolhatok is, a chakrám is jól érzi magát, meg hogy minden rendben van. Aztán a Kazekage társaságában elmentünk a „főhadiszállásra”, ami egy nagy sátor volt a rejtett falu előtt. Ahogy Gaara elhúzta a bejáratot, egy olyan kép tárult a szemem elé, amit soha nem gondoltam volna. Egy asztalon egy térkép feküdt, felette meg ott állt Sasuke, valamit mutogatva, vele szemben Naruto és Kakashi bólogattak, oldalán pedig Lee állt, és nézte a papírt. Hihetetlen. Mikor beléptem, felnéztek, és Lee térdre borulva óbégatni kezdett:
-         Óóóóóóóóóóóóóóó, édes Sakura, hát felépültél! Már azt hittük, hogy mindennek vége! Ennek örömére, ugye leszel a barátnőm? –jaj, szegény Lee.
-         Khm, Lee, én is örülök, hogy visszatértem, és nem, még mindig nem leszek a barátnőd, de ezt te is tudtad. –a következő pillanatban már Sasuke ugrott a nyakamba, és ölelt meg:
-         Már azt hittük, hogy… -kezdte, mire közbe vágtam:
-         Kicsit kevesebb sírással! Emberek, ez nem a hullám, hanem én vagyok. Élek és virulok, megmondta a doki is, hogy semmi bajom nincsen, tehát ne nézzetek rám úgy, mintha a hullámat látnátok kiterítve. –Naruto közelebb jött, és Sasuke elengedett, összenézett a szőkével, majd a Kazekagével is, majd  átkarolt, és átvitt egy másik sátorba, ott meg leült velem szembe, és a szemembe nézett, majd megszólalt, halkan:
-         Sakura… ma kaptuk a hírt, hogy Tsunade meghalt. És már elindultak a seregek is, és… nézd, elvesztünk. Nem akarom kimondani, de ez van. Vége, a háborút nem tudjuk megvívni Hokage nélkül.
-         Hát akkor választanunk kell egyet! -   Tsunade meghalt. A mesterem. Az egyetlen, aki keménnyé nevelt. Egyszer azt mondta nekem: „ha azt hallod, hogy meghaltam, ne sírj. Ne merj sírni! Ha egyszer elkezdesz könnyezni, akkor vesztettél.” Ő azt akarná, hogy tárgyilagosan gondolkodjunk. Sasuke úgy nézett rám, mint aki megbolondult.
-         Mi? Válasszunk új Hokagét? De hát ez lehetetlen!
-         Nem. Te is tudod, hogy ki az a személy, akit megillet a cím. –bólintott. Tudta, hogy kire gondolok. Felállt. Én is felálltam. Bementünk a főhadiszállásra, és megszólaltam:
-         Naruto! Te vagy a Hatodik Hokage! –a szőke nem hitte el, a többiek viszont helyeseltek. Narutónak tettem egy ígéretet, miszerint ő lesz a Hatodik. Hát, most megtettem, kineveztem Hokagénak. Megszólalt:
-         Nem fogadom el. Nem fogadhatom el! Nem lehetek olyan jó, mint Tsunade! NEM! – odamentem hozzá, és megöleltem, és a fülébe suttogtam:
-         Te vagy a Hatodik Hokage. –azzal elengedtem, amikor egy ANBU ügynök jelent meg:
-         Kazekage-sama! Hokage-sama! 15 percen belül itt vannak! – az ügynök eltűnt. Sasuke eszmélt fel először:
-         Mindenki, ide, most! Minden ANBU a város elé! Álljunk fel! Gyerünk! 15 perc, és elkezdődik a csata! – mindenki kirohant a sátorból, csak ketten maradtunk: én, és a mesterem.
-         Kakashi, mi történt? –kérdeztem. Ő nyilván tudja.
-         Nem tudom. De… van egy tippem, hogy Mangekyou Sharingan volt. –elfehéredtem.
-         Itachi…
-         Pontosan. De nem látták, már régóta. Nem lehetett ő…
-         Ő egy Akatsukis! Nem egy idióta, játszadozó genin, hanem egy profi ninja! Mégis mit gondoltatok, hogy bemegy Tsunadéhoz, elmondja, hogy most jön a Sharingan, aztán ki is sétál úgy ahogy bejött? Ááááá… Indulnunk kell! –mondtam, és felpattantam, és kirohantam. A falu előtt már ott álltak a harcosok, és a ninják is. Nagyon okosan voltak felállítva, nyilván Shikamaru műve. Elnéztem észak felé, és akkor… megláttam egy hatalmas Zetsu-hadsereget. Meg néhány Akatsukist is. Na jó, az összest. Már értem, hogy Sasuke miért mondta, hogy veszett ügy. Igaza volt. Nem szerettem ezt hallani, de igaza volt. Én is felálltam a helyemre, Gaara és Naruto közé. A szőkével egymásra néztünk, és láttam valamit a szemében. Nem tudom körülírni, hogy mi volt az, de akkor éreztem először, hogy Jinchuuriki. Ránéztem a szerelmemre, aki előremeredt, és én is előre néztem. Láttam, hogy a Zetsuk mögött ott vannak az igazi ellenségeink. Gaara láthatóan megunta a helyzetet, ezért a fotoszintetizáló klónokat homok alá temette egy laza mozdulattal. A szőke hajú Deidara ezen már meg sem lepődött, ő ugyanúgy lépkedett tovább, de társai megálltak. Narutóra néztem, és láttam, hogy a szeme már most vörös. A Kyubi most nem jöhet elő! Ránéztem Gaarára, akinek kék szeme máris borostyán sárga volt. Rossz jel. Két Jinchuuriki között álltam. A két legjobb barátom mellett. Egyszerre Gaara tett egy kézmozdulatot, mire homok került a levegőbe, eltakarva ezzel a Napot is, majd leengedte. Az Akatsukis társaság arcán a tömény döbbenet látszott, hiszen nocsak, nocsak, van nekünk egy Shikamaru gyerekünk is, de mintha az egyik (egy fehér hajú) csak erre várt volna. Valahogyan kiküzdötte magát a jutsuból, amin csodálkoztam, és amin még jobban csodálkoztam, az az volt, hogy magába szúrt egy pengét. Aminek következmény az, hogy Shikamaru térdre esett, az ellenség pedig újra közeledett. Én odarohantam a fiúhoz, és elkezdtem gyógyítani, beadtam neki egy univerzális ellenmérget is, minden eshetőségre. Mikor megint felnézetem, azt láttam, hogy Ino és Shino egy csajjal harcolnak, akinek kék haja volt. Kakashi, Gai, Kurenai és Asuma agy piercinges sráccal harcoltak, Neji, Lee, Tenten és Suigetsu egy kék emberrel, és a többiek is el voltak foglalva. Nem tudom, hogyan, de egyszer csak láttam, hogy egyre többen dőlnek ki. Éreztem a vér szagát, éreztem a halált körülöttem, és tudtam, hogy ez nem genjutsu. Ez a harc. Hirtelen megéreztem a fájdalmat, egy penge fúródott a kezembe. Nem sértette fel a bőröm, hála a kesztyűmnek, csak nehéz volt, ezért felkaptam, és láttam, hogy Deidara nem figyel, ezért elhajítottam, a penge a szívéve fúródott, vér szivárgott ki a szájából, és összeesett. Egynek vége. Aztán… a hasamra néztem, és megláttam egy pengét. Fájt, és eltalálta a hasi verőeremet, amiért vérzett is rendesen a seb. Éreztem, hogy shurikenek sértik fel a bőrömet…
 
Gaara
 
Láttam, hogy Sakurát eltalálják, és ez enyhén szólva nyugtalanított. Az ellenfelemmel is voltak problémáim, de hát… mindegy. Kakuzu nagyon erős volt, és már 4 szívet találtam benne (o.O), amikor végre összeesett. Reményeim szerint holtan (nem vagyok gonosz). Körülnéztem, Sasuke Itachival harcolt, Kakashi Peinnel, Hinata és Naruto meg Konannel. Láttam, hogy Kakashi kitér egy lökéshullám elől, és hogy Hinata eltalálja Konan chakra központját. Sasuke biztos, hogy genjutsuban volt, ezért  Narutoval adtunk neki még egy kis chakrát, ami után fél kézzel leverte Itachit (nem túlzok, a bátyó észre se vette, amikor Sasuke lekent neki egy bal egyenest). Nyertünk. Megnyertük a csatát! Csillagos volt az ég, és Naruto és Sasuke és én maradtunk állva. Végignéztem Narutón, és elöntött a büszkeség. Ő az az ember, aki megmutatta nekem, hogy igenis van élet. Ő az, aki megmutatta, hogy van valaki, aki mindennél fontosabb számunkra, és azt az életem árán is védenem kell. Lehet, hogy lesznek, akik mellettem állnak, de egy közülük mindennél fontosabb. A többiekre gondoltam... hogy mindig tiszteltek, mióta visszatértem. A harcokban milyen tökéletesen helyt álltak. És rádöbbentem, hogy mégis számítanak. Mert nem voltak képmutatóak. Ott, pár órával ezelőtt is éreztem az erőt. A ragyogást, ahogy a chakra érezhető a levegőben. Uzumaki Naruto, Uchiha Sasuke és Haruno Sakura. A legnagyobb ellenségeim voltak valaha... most  a legfontosabbak számomra. Nagyon nehezen megszólaltam:
-         Figyeljetek, nem tudom, hogy kik élnek még, de be kéne vinni őket a városba! – Naruto és Sasuke rám néztek, aztán bólintottak.
-         Rendben, de siessünk! Egy csomó shuriken mérgezett volt… -odarohantam Sakurához, és felemeltem a földről. A szája sarkában vér folyt, volt mellette egy hosszú penge is. Azzal együtt rohantam be vele a városba. A medi-ninják már ott vártak. Látták, hogy milyen állapotban van, ezért felrakták egy asztalra, és elkezdték levenni róla a véres ruhadarabokat. Az egyik hirtelen megszólalt:
-         Kazekage-sama, sajnálom, de ki kell mennie, mert a chakránkat nem tudjuk rendesen koncentrálni különben. –már kint is voltam. Nem akartam elveszíteni Sakurát. Nem tudom, hogy miért, de úgy érzetem, hogy egyre jobban fáj látni őt. Minden egyes szívverésem csak rá emlékeztet. Nem akartam, hogy ez legyen a vége. Nem akartam, hogy meghaljon, nem! Az nem lehet. Csak ültem a folyosón, mellettem világított a felirat, hogy műtik. Csak néztem magam elé, és emlékeztem az elmúlt négy hónapra. Milyen jó, hogy kómában volt! Milyen szerencse, hogy magamnál tartottam. Nem lettem volna képes otthagyni a kórházban. Egyszer csak Láttam, hogy Sasuke leült mellém. Sokáig ültünk csöndben, aztán megszólalt:
-         Mióta? –kérdezte.
-         Ötödik órája. Nem tudom, hogy mi lehet a baj…
-         Kazekage-sama! –egy nővér rohant felénk a folyosón. Úristen, mi történt? –Jöjjön gyorsan! A Hokage-sama…
-         Mi van Narutoval? - vágott közbe Sasuke. Engem is érdekelt őszintén szólva.
-         Megmérgezték, és most gyógyítják.
-         Mi? De hát mikor?
-         Val’szeg a harc közbe. –felelt Sasuke hullasápadtan. Na ne… Nehogy már ő is…
-         Sasuke, jól vagy? –kérdeztem tőle.
-         Persze hogy pe… –összeesett, a nővérrel ketten vittük be egy medi-ninjához, aki megvizsgálta, majd kijelentette, hogy belső vérzése van, és hogy azonnal műteni kell. Na remek. Én mikor esek össze? Visszasétáltam oda, ahol Sakurát műtötték, és csak ültem. Nem akartam, hogy a társaim itt haljanak meg. Temari valahonnan előkerült. Hála az égnek, ő legalább jól van.
-         Mi van Sakurával? –kérdezte. Csak néztem magam elé, és semmilyen hangon megszólaltam:
-         Nem tudom. Műtik. –kaptam egy nagyon csúnya pillantást.
-         Nem úgy értem. Mi van veletek?
-         Mi lenne? –értetlenkedtem.
-         Akkor most együtt vagytok, vagy nem? –csattant fel. Szeretem, hogy ilyen hirtelen haragú.
-         Te mit gondolsz?
-         Azt hogy 1, ő nagyon szerelmes beléd, 2, csipkebokor vessző.
-         Mi van, megdézsmáltad a tiszta alkoholt? Az sebfertőtlenítésre való…
-         Na, ajj már milyen vagy, most nézd meg, még viccelni se lehet veled… -a műtő feletti lámpa kialudt, és a medi-ninják kiléptek a teremből.
-         Kazekage-sama… -kezdte az egyik. –Sikerült stabilizálnunk, de kómában van. Egy nagyon erős méreg került a szervezetébe. Nem tudjuk biztosan, de úgy gondoljuk, hogy egyhamar még  nem ébred fel. –nem ébred fel… Mégis meddig? És akkor most mi van? Milyen méreg?
-         Értem. Meddig kell itt lennie?
-         Amíg ki nem jón a kómából, vagy ameddig elég stabil nem lesz szállításhoz. 5-6 nap, körülbelül.
-         Rendben. –bólintottam, és beléptem a kerek terembe. Sakura ott feküdt az ágyon, a szeme csukva. Arca lemosva, már nem volt véres. Milyen erős, még most is. Egy shinobi. Egy erős shinobi, aki majdnem meghalt. Milyen furcsa… vajon miért nem ugrott el? Mit akart egyáltalán? Szeretni… minden áron! Igen, azt mondta. Már reggel van, a nap is felkelt. Be kell mennem az irodába, meg kell néznem, hogy kik maradtak meg, satöbbi, satöbbi… Kazekageként tértem vissza.
 
 
 
 
 Volt egyszer egy lány, akit Haruno Sakurának hívtak. Semmi különös nem volt benne, kivéve, hogy jól értett a mérgekhez és a gyógyításhoz. Szerette a városát, Konohát, a mestereit, és a barátait. Közülük pedig hármat főleg: egy szőke, vigyorgó fiút, egy komoly, fekete hajú, és fekete szemű fiút, és egy kék szemű, vörös hajú fiút. És ezek közül a barátok közül az egyik különösen fontos volt neki: hiszen mindig megmentette, mindig segítette, és kötődött hozzá. Olyan erős kapcsolat alakult ki köztük, hogy még azok a dolgok is különlegessé váltak benne, amelyek nem voltak különlegesek: hogy majdnem mindig káromkodott, hogy sosem pislogott, hogy gyakran elgondolkozott az életről, és hogy sokszor álmodott arról, hogy egyszer olyan erős lesz, mint a mestere. Pillanatfelvételekből összeálló emlékezet volt az övé: egy Jinchuuriki szívére helyezett keze… vágytól fűtött csók a szerelmének… búcsú egy ferde háztetőn a legjobb barátjától. A lehetséges dolgok ígéretéből összeálló élet: a lehetőségek, ahogy kilépett a szeretett városa kapuján az erdőbe a haza szolgálatában, a borzongás, hogy szerelme távol van tőle, a jövő, ami Naruto, Sasuke és Gaara mosolyában volt.
Olyan élet volt, amit nem akartam hátrahagyni.
Olyan élet volt, amit nem akartam elfelejteni.
Még nem végeztem.
Olyan sok mindent kellett még mondanom.
 
 
Felébredtem, és az első, ami eszembe jutott, az az volt, hogy most az Akatsukinál vagyok, akik mindjárt megölnek. Villámgyorsan kiugrottam az ágyból, ahol feküdtem, és shurikentartómhoz nyúltam, de nem találtam meg. Viszont éles fájdalom nyilallt a hasamba, és térdre estem. A következő, amit megint megláttam, az a plafon volt, és megint kiugrottam volna, és eljátszottam volna ugyanezt, de egy kar megragadott. Ó, a francba… oldalra néztem, és két dolog jutott eszembe: 1, ez csak genjutsu, 2, nem lehet ekkora mázlim! Mert ki más volt ott mellettem, mint a Kazekage! Pontyosan! Szemébe néztem, és nagyon boldog voltam.
-         Most mégis mennyit aludtam?
-         5 napot. Már kezdtem azt hinni, hogy megint téli álmot fogsz aludni.
-         És, mi történt? –égtem a kíváncsiságtól. Mégis mi történt?
-         Hát… megnyertük a háborút, és a mieink közül nem vesztettünk el senkit! Naruto elfogadta a Hokage címet, az arcát már faragják, Sasuke ANBU kapitány lett már hivatalosan is, Shikamaru és Temari bejelentették, hogy összeházasodnak, Lee és Gai meg a csata örömére tettek 500 kört kézenállásban a falu körül. –elmosolyodtam, és megcsókoltam. Nem érdekeltek a szabályok, nem érdekelt, hogy shinobi vagyok. Csak őt akartam. Mégpedig záros határidőn belül.
 
Gaara
 
Nem akartuk, de így lett. Naruto ragaszkodott hozzá. De én akkor is soknak találom az egy évet! Még egy évig shinobinak kell maradnia… igazságtalan. De mindegy. 19 évet vártam rá, egyet még igazán kibírok. Hát ez a vége. Mindenképpen elveszítettem volna őt. Figyelni fogom Sakurát, ahogy mindig is tettem, és ő is figyelni fog engem, egy ANBU álarc mögül kitekintő zöld szemekkel. Egy fiú története, aki valaha shinobi volt, és egy lányé, aki azzá vált. Nem hagyom, hogy ez legyen a búcsúm. Megtalálom az esélyünket, és megtalálom Sakurát!
 
 
1 évvel később
 
Naruto behívott magához. Nem is gondoltam volna, de akkor mégis. Letelt a türelmi idő. Mostantól szabadok vagyunk! Beléptem hozzá. A szemembe nézett, és egy rókavigyorral üdvözölt.
-         Sakura! Végre, hogy megjöttél! Ugye tudod, milyen nap van ma?
-         Igen tudom! –feleltem vigyorogva. Nem az én stílusom volt, de hát…
-         Tudod, egy évvel ezelőtt azt mondtad, hogy az én arcom is ott lesz valamikor. És… köszönöm! –azzal megöleltük egymást. Naruto még mindig a legjobb barátom volt. Hokage, és a legjobb barátom, akit megtartottam a háború alatt is. Hirtelen egy mély hang szakította félbe a búcsúnkat:
-         Rendben van, hogy búcsú, meg minden, de azért engem el is kell felejteni??? –Sasuke, hogy te milyen idióta tudsz lenni néha, gondoltam.
-         Igen, nem is ismerlek, szia. –játszottam a hülyét. Olyan jó velük, de akkor is úgy hiányzik valaki… - Lassan indulnom kell. –megöleltem a sápadt ANBU kapitányt, még mindketten kaptak puszit, meg azért majd még látjuk egymást, satöbbi satöbbi. Egy éve azt hittem, hogy nem lesz tovább. És most újra végignézek a fő utcán, és látom, ahogy Ino elad egy csokor virágot, Hogy Temari és Shikamaru nagyban szerveznek valamit az esküvővel kapcsolatban, hogy Lee éppen Shizunére próbál rásózni egy szál virágot, hogy Kakashi és Gai kő-papír-ollót játszik, és hogy Kurenai és Asuma egy gyerekkocsit tolnak. Milyen békés. Azóta, most először vagyok teljesen biztos abban, hogy jól döntöttem. Hiányozni fog a shinobi létem egy kicsit. De képtelen lennék ANBUként folytatni. Integetek az embereknek, akik felismernek, már rég nem láttak álarc nélkül. Elértem a kapuig, ahol egy magas alak állt. Vállát a falnak döntötte, úgy nézett rám kék szemeivel. Ő volt az, akire egy éve minden percben vártam. Homok Kazekagéja, Sabaku no Gaara. Odaértem hozzá, és elmosolyodtam. Megöleltük egymást, és egyikünk sem szólalt meg. Aztán ő kezdte el:
-         Szeretlek, Haruno Sakura, szeretlek. –ezekre a szavakra vártam már mióta.
-         Én is szeretlek… minden áron! –azzal a szemébe néztem, és megcsókoltuk egymást, majd homokfelhő kíséretében eltűntünk az éjszakában.
 
3 hónappal később
 
Nyugi, Sakura, nyugi. Mindenki eljött, nincsen semmi baj. Senki nem fogja elrontani. Végignéztem az egész alakos tükörben. Hosszú, hófehér ruhám volt, amelyet néhol homokszemcsék tarkítottak. A sminkem homokszínű volt, és a magas sarkúmban legalább 160 centinek tűntem. Feltűnt mögöttem az 5 koszorúslányom is. Ino, Tenten, Temari, Karin és Hinata, akinek ujján ott csillogott az eljegyzési gyűrű.
-         El kell indulnunk, mert Shika kellemetlennek nyilvánította a helyzetet, Sasuke meg akarta dézsmálni a pezsgőt Naruto a szövegét tanulja, Sui’ meg már nagyon DJ akar lenni. –felnevettem. Temari mindig feloldotta a feszültségemet.
-         Rendbe van! Akkor, hölgyeim, indulunk? –kiléptünk a lakosztályból a templomként szolgáló terembe. DJ Suigetsu már elindította a hagyományos nászindulót, és én beléptem a terembe Shikamaruval az oldalamon (ő jelképzete az apámat). Lassan mentünk, és a szemem megakadt régi ANBU társaimon, de csak lépkedtem előre, pislogás nélkül. Shika a szívem választottja kezébe adta a kezemet, és mindketten a szőke Hokage felé fordultunk. Sasuke volt az én tanúm, a páromé meg (na, hármat lehet találni) ki más, mint KAKASHI. Amin elcsodálkoztam. Naruto tarkóját vakargatva kezdte el: 
-         Öhm… hát szasztok… kedves egybegyűltek, azért gyűltünk ma itt össze, hogy megünnepeljük e két szív… öhm… -Sasukénak leesett, hogy súgni kéne, ezért, eltátogta elég hangosan: - szerelmének kinyilvánulását. Igen. Sz’al… kedves Saku. Vagyis Haruno Sakura. Elfogadod az itt megjelent barmot… akarom mondani Sabaku no Gaarát férjedül? – nézett rám. Közben arra gondoltam, hogy mit kapok akkor, ha szétrúgom a Hokage-sama hátsóját, de biztosan válaszoltam:
-         Igen. –mire Naruto újabb lendülettel folytatta.
-         Hát persze hogy persze. Sejthettük volna, hiszen mi másért állnánk akkor itt… Visszatérve a tárgyra. Sabaku no Gaara, elfogadod az itt megjelent Sakut feleségedül? – nézett nagy szemekkel a jobb oldalam felé.
-         Igen. –hallatszott a válasz. Megnyugodtam. Kész, ennyi volt, még Naruto is viszonylag emberségesen viselkedett.
-         Hát akkor ebben az esetben… jajajaj, kihagytam, hogy ha valakinek bármilyen akadályozó oka van az most szóljon, vagy hallgasson örökké. –Esküszöm, azt gondoltam, hogy Lee feláll és térdre veti magát, de hála az égnek nem tette.
-         Nah, sz’al akkor csókoljátok meg egymást, vagy valami hasonló… -mire kitört a röhögés, mi meg megcsókoltuk egymást. DJ Sui’ már csak erre várt, mert fényképek, utána átvonultunk egy nagy terembe, ahol megkezdődött a „ parti oll nájt”. Nagyon szép esküvőm volt. A nászéjszakámról meg nem is beszélve. De ezt inkább nem részletezném.
 
Hogy mi volt a legfontosabb, amire a háború megtanított? Talán az, hogy lehetek jó shinobi, vagy tökéletes harcos. De akkor már nem vagyok teljesen ember. Képes voltam egy emberből shinobit, és egy shinobiból embert csinálni. Igen, kétségkívül jó vagyok ebben. És most boldog vagyok.
 
Volt egyszer egy lány, akit Haruno Sakurának hívtak. Semmi különös nem volt benne, kivéve, hogy jól értett a mérgekhez és a gyógyításhoz. Szerette a városát, Konohát, és szerette a barátait. És egy nap, a háború után megkötött egy alkut, amiben az állt, hogy egy évig shinobi lesz, utána pedig szabad. Egy évet a létéből shinobiként töltött, mert mindenre képes lett volna a szerelméért. És a férfi, akit szeretett, viszont szerette őt. Olyan erősen szerette viszont, hogy még azok a dolgok is különlegessé váltak benne, amelyek egyáltalán nem voltak különlegesek: hogy sokat káromkodott, hogy sohasem pislogott, és hogy gyakran elgondolkozott az életről, és arról álmodott, hogy egyszer olyan erős lesz, mint a mestere. És egyszerre az álmai homokká porladtak, mert rájött, későn, hogy ő nem lesz jó shinobi, mert nem képes hideg fejjel ölni.
És volt egy férfi, akinek a szíve kőből volt. Nem szeretett senkit sem magán kívül, legalább is ezt állították róla. De ez a lány szerelmes volt belé, és ezt elmondta neki. És a férfi szíve, ami kőből volt, hirtelen homokká vált. Mert ő is megszerette a lányt az alatt az idő alatt, amíg nála volt. Szerették egymást, és szükségük volt egymásra, de adtak maguknak egy évet. Egy évet, és utána már együtt maradtak.

Volt egyszer egy lány, akit Haruno Sakurának hívtak. És ez a lány beleszeretetett Sabaku no Gaarába. És a férfi viszontszerette őt.   Egy szanitéc ninja, és egy Kazekage. Egyéletválasztotta el őket egymástól, és nemzet, és mégis szerették egymást. Annyira szerették egymást, hogy feladták az álmaikat egymásért. Én feladtam érte az álmomat, hogy a Sannin tagja leszek. Feladtam, mert tudtam, hogy az utam végén ő ott lesz.

És, hogy mit gondolt a Kazekage, amikor végignézett a harctéren az utolsó csata után? Hát ezt:

Tökéletes terv soha nem létezett. Még ha minden bábu arra is rendeltetett, hogy őt védelmezze, mindükben volt valami, ami ennél többet számított. Pedig senki sem szánt nekik nagyobb szerepet. Hiába. Mind túlszárnyalták az lvárásaimat. Ragyogtak. Igazi fényküket mutatták felém. Az én háborúmnak már vége. És a tiédnek is. Megtettük, amire rendeltettünk, Uzumaki Naruto, Avar Hatodik Hokagéja.

 

A mappában található képek előnézete Naruto^^SoulEater